Vágány mellett magaslati sétányon,
padok voltak rejtve bokor árnyékon,
fiatal hévvel hogy öleltük egymást,
ott csikartál tőlem hűség vallomást.

Egy háznak nyitott ablakához mentem,
melynek szobájában vártál kedvesem,
kézen fogsz és majd az ágyadba vezetsz,
hisz azt ígérted mindenhova követsz.

Ma már nincsenek sínek rég felszedték,
befalazta ház nyitott ablakát az emlék,
mindenfelé csak emlékekbe botlok,
hol itt az örök élet, hol vannak a bokrok.

Már szél sem a régi illatot fújja,
hol van a sok méh mely virágkelyheket bújja,
fecskéket is alig látni, hol csivitelnek,
boldogságot sem hoznak, inkább visznek.

Nyúlfarknyi jövő ami még vissza van,
tüzes csók sem gyúl hervadó ajkadban,
copfjaidat levágattad, hol a szép kontyod,
keserűvé lett az élet, meg a mosolyod.

Talán egy új randevút kéne szervezni,
hogy a világ szép, el kéne hitetni,
ez talán menne, süket füllel takart szemmel,
álmodozó csodás de hazug reménnyel.

Itt az írott szavaknak halmazában,
egy varázslatos gyönyörű rímvilágban,
ujjaimmal pötyögőm ami láthatatlan,
ez a gondolat, mely lesz halhatatlan.

írta-Varga István-Barcs-2019.03.18.