Váratlanul fröccsent rám a napfény,
árnyékom egy bokorra zuhant –
hunyorkásan figyeltem a tavaszt.

Úgy éreztem, rögvest dalra fakaszt
kócos hajjal a kedves suhanc:
oszlik lassan a szürke karantén.

Fölkerestem fáimat a kertben
megfigyelni, alszanak-e még,
s hány kis vulkánt épített a vakond?

Lugasomon mi is lehet a gond:
nyitja-e már rózsám a szemét,
vagy tetszhalott fagyoktól leverten?

Pajkos szellő súgott a fülembe,
zavaromban elpirultam ott -
ismerős hév üzent át a múltból:

rövid percre ifjú lettem újból,
mikor szívem meghívót kapott
egy kamaszos, bájos szerelemre.

Hej, te idő! Miért rohansz velem?
Tegnap volt, hogy szárnyadra vettél,
s holnap pedig már véget ér az út…

Alig láttam pár tanyát, s falut –
nem is volt nyár, csak hosszú, hideg tél,
s most itt állok tán végleg vesztesen.

Jöjj hát tavasz! Dalolj a madárral,
hazudj nekem valami szépet,
ami áltat. Küldj rám kegyes álmot,

s hagyj magamra – nem kell látnod,
ahogy a könny, mint a sav éget
és az idő elragad magával!

2017. 02.24.  Csorba Tibor