Mikor köztetek járok, csak susogjatok
gyengéd szeretetet, empátiát felém,
lassan magam sem értem már,  ki is vagyok
e kitárulkozásban, május elején.

Voltak, és lesznek még borúsabb korszakok,
olykor haragot, mérget permetez az ég,
ne búslakodjatok, csak illatozzatok,
súgjátok fülembe, a halál semmiség.

Öleljetek át csak némán és kacagva,
hogy jobban szerethessem én is magamat,
fürtöket morzsolok bódultan bolyongva,
záporok fürdetnek, keserű könnypatak.

Lágyan hajladozva, oldva merevséget,
a temérdek rozsdás, önvádas zárlatot,
mit rám lakatoltak a zaklatott évek,
érezzem köztetek, újra szabad vagyok.

Lila árban úszó, omló templomkertek
mélyén majd himnuszt és hozsannát kongatok,
mert ti velem voltatok, maradtok, lesztek,
kik mindig az életbe visszacsaltatok.

Gyógyító illat édes terápiája
ifjítja a testem és megfáradt lelkem,
majd lombjaitok közt lelek új otthonra,
vigasztaljatok meg, rejtsetek el engem.