Törtem már félbe, keresztbe és hosszába,
tapostak lelkembe, döngöltek a sárba,
hittem hízelgőnek, mézes-mázas szónak,
süllyedt is velem pár elkorhadt csónak.

Rózsaszín felhők nem kísérték utamat,
csak a szél borzolta kócosra hajamat,
fejemet nagy ritkán megsimogatták,
életem vitorláját kifordították.

Ha létem kerekét újra forgathatnám,
vajon magamat mivel nyugtatgatnám?
Előre és hátra, ahol éppen jó volt,
hol az angyal még homlokon csókolt?

Ha búcsúzni kellene ettől a világtól,
erdőtől, pataktól, sok színes virágtól,
mit mondhatnék, hogy vigaszra találjanak,
hogy szépre, boldogra ne is várjanak?

Nem mondanám, mert van bennem remény,
míg a nap nyugszik hegyek tetején,
kora hajnalon rózsát színez, ha felkel,
új reményt ad minden csodás reggel.