A hamvasztás után az elhunyt hamvai három kicsike urnába kerültek. A családok saját szertartással szerettek volna elbúcsúzni a távozótól. Az idős házaspár a saját kertjükben, az annyira szeretett banánfa alatt emlékeztek. A banánfa fiatal hajtást nevelt ezen a tavaszon. Átültetésre alkalmas, önálló életre képes. A kicsi fiú csillogó szemekkel kérte, hogy hazavihesse, elültesse, gondozását a távozó lélek helyett viselhesse. A nagyszülők beleegyeztek, gondosan kiemelték a kis csemetét. A hamvakat szétszórták, a kedvenc dalát elénekelve, szomorúan fejezték be a búcsúzást. Aztán eljött a következő tavasz. A vén banánfa már nem hajtott ki többé, elszáradt, életenergiája elhagyta. Földi életét letette, de tövében egy kis kék nefelejcs kezdett növekedni, az életet hirdetni. A távoli szél egy soha nem feledett dallamot játszott a végtelenben.
   „Kék nefelejcs, kék nefelejcs, virágzik a, virágzik a tópartján.”

TM