A nyíló melegben, csendben hallgatok,
lepkém könnyező szirmokon megpihen,
nem tud szárnyalni, repülni semmi sem,
most zsibbad a kar és a szív is sajog.

Párát sír, zokog tóparton a fűzfa,
elfáradtam, mire hozzá elértem,
megroggyant, fáj és elkínzott a térdem,
nyomaszt mások, népem kálváriája.

Ehhez a világhoz már alig van közöm,
de szám sivatagban is vizet remél,
poros utam vége tiszta forrás, ér,
a közönyt gyűlölöm, de meg nem szököm.

Fejemben gonosz gonddarazsak dongnak,
mint ki magában is egy nemzetben él,
talán jön értünk felmentő nyári szél,
egy kábán reménykedő, dolgos holnap.

2014. április 21.