Kinézek tavaszra, kinézek a nyárra,
Hűvös szobámból a fénylő napsugárra.
Rálátok tóra, rálátok folyóra,
Erdőkre, mezőkre, partokra, dombokra.

Virágos kedvem mosolyt csal arcomra,
Madárdalt hallgatok, hova a szél csak fújja.
Erre szemlélem a házak tornyos füstjét,
Arra számlálom az ég bárányfelhőjét.

Március! Március! Te nyíló virág vagy!
Ablakom alatt rózsafa bólogat.
Melegítsd, melegítsd, ó, drága fényed.
Vinnélek, vinnélek lelkem kebeléhez.

Viszlek, ó, viszlek te szépséges kikelet!
Benned gyönyörködik csillógó két szemem.
Tarka szirmok tükrében, ha téged csodállak,
Reményrügy fakad szívemnek falában.

Kék magas égen szállanak sirályok,
Zsenge zöld füved szalad a határon.
Ragyogó csillagok őrzik színes álmom,
Karéján Hold néz rám, amíg éjjel alszom.

S reggel, ha ébredek, napsugár simogat,
Gyenge szél fonja be vénülő hajamat.
De mit nekem vénség, ha itt vagy, Tavaszom,
Te táplálsz engem, ó, minden hajnalon.

Hajnalban, este, délben, pirkadatkor,
Az élet cseppjét énreám hullajtod.
Mosdatod lelkem, örömben fürdeted,
Szívemet, testemet újjá öltözteted.

Mert te vagy, te Tavasz, életnek bölcsője,
Elkészültél rég én születésemre.
Vártál, mire jövök, s fogadtál pompával,
Anyám is csodált, de most én is csodállak.

Maradj Tavaszom, maradj meg énnékem!
Amíg még élek, virulj te is szépen.
Benned találom gyönyöröm, vígságom,
Teelőtted én megnyugodván állok.

Csendesül haragom, bánatom szétfoszlik,
Meggyötört szívemnek gyógyítod sebeit.
Mátkám vagy, édes, illatos ibolyám,
Hogy te vagy,  -létezem -, így élek én soká.

Mikepércs, 2024. március 25.