Ha jönnek a hűvös őszi estek,
parki pad nem fogad szerelmet,
egy csendes kávéházi szalonba,
mond titkodat, az ő kezét fogva.

Gyertyafénye csillog szemedben,
hallgatod boldogan vallomásomat,
el mondja ahogy benned ő fogant,
hogy lénye, benned tűzként lobbant.

Kérsz egy süteményt, ő kávét iszik,
de tokaji szamorodni az asztalon,
a fényben aranyként csillog a bor,
cigaretta füstje, tekeredik hamutálon.

Csillogó szemmel figyeli szavad,
kettőtök jövőjéről vázolsz terveket,
csak beszélsz, folynak a mondatok,
kezedben gyűrű, és kezét megkéred.

Ám te az egészből semmit sem értesz,
asztalon a szegfű, egyszerre szép lesz,
már csillog ujjadon, kérődnek gyűrűje,
hát így lettél az estnek, gyönyörű nője.

Feslik a nyár rongyosra égetett ruhája,
most fel gyorsul időnek, őszi muzsikája,
sajnos a múlt, még a jövőt is úgy akarja,
ahogy kigondolta őt, sok-sok bitangja.

Sok színekre festett avart kerget a szél,
a reggel már dér csípte ágakról regél,
ágyadból kelve, szemed bal kezedre téved,
aranygyűrű ujjadon, lényed ekkor ébred.

Írta-Varga István-Barcs-2017.09.01.