Félve indultam, tele szorongással. Istenem mi fog történni? Hogyan értem meg, mi az amit mondanak számomra ismeretlen nyelven. Kár volt aggódnom. Bár a magyar nyelvet senki nem beszélte, de valami véletlen megérzés folytán német repülő társaságot választottam, és ebben végig nagy szerencsém volt, mert azért a német nyelvet kicsit megértem.
   Budapesten Tamáskámék vittek ki a repülőtérre. Éjjel kettőkor keltünk, négy órára a reptéren voltunk. A csekkolásnál kiderült, hogy megkaptam a WCRH-t és a nagyobb, kényelmesebb ülést is. Aggodalomra semmi ok. Jött egy ember, hozta a vircsert, és egészen a beszálló hajóig kísért. Ott megkérdezte egyedül be tudok e szállni, mondtam igen, erre ott hagyott. Eltette a kapott jattot szemrebbenés nélkül. Nem számított, mert a gépre simán fel tudtam menni. Német személyzet köszöntött, és azonnal a helyemre kísértek.
   Első utam Berlinbe vezetett, egy óra húsz percig repültem, ez olyan rövid idő repülőn, hogy úgy érzi az ember, épp csak felszállt, és máris leszállhat. Az airbusz nem volt dugig tele, tehát a legkényelmesebb utam ez volt. A stewardess hölgyek, barátságosak. A pilóta elmondta a magassági és repülési paramétereket, kaptunk valami kis csemegét, és már hipp-hopp szálltunk is le.
   A következő szakasz Berlin-Düsszeldorf. Szintén egy óra út... semmi különösebb esemény, eltérés, az előző úthoz viszonyítva nem volt. De bezzeg a vircser szolgáltatást nem hagyhatom ki. Megérkezéskor, már a kiszállásnál várt a német begleiter, a nevemet szólította, besegített a székbe, és elvitt a Düsseldorfi beszálló elé. Átkísért a vizsgálószobán, ő maga is szíjat, órát le, kosárba tette, ugyancsak az én személyes holmijaimat is, majd átengedés után továbbra is velem maradt, amíg a hajóig (beszálló folyosó) nem értünk. Ott udvariasan megkérdezte szükségem van e székre. Mondtam, hogy nincs, akkor elköszönt, a kapott jattot -két dollárt - udvariasan megköszönte. A meglepetés akkor ért, amikor öt perccel beszállás előtt kísérőm visszajött, és karomat megfogva, táskámat kezemből kivéve bekísért egészen a felszálló gép fedélzetéig, ahol átadott a személyzetnek.

   Düsseldorfban leszálláskor ugyancsak várt egy begleider. Míg az előző két reptér kicsi alapterületű, magam is mindent megtaláltam volna, no Düsseldorf, már igencsak hatalmas méretű. Liften szállítottak le a vámszobába, ugyanúgy jártak el mindenben mint az előzőekben írtam. Kontroll után, kísérőm ugyancsak lifttel egy óriási méretű reptéri shopon vitt keresztül. A mi bevásárló áruházaink ehhez képest csak “ kis boltok “. Itt már biztosan nagyon nehezen találtam volna meg a beszálló helyet.
   Sok idő telt el, és a beszállás ideje hiába volt kiírva, a csekkolás nem kezdődött el. Nem írtak ki semmit, hogy miért a késés. Az ember úgy van beprogramozva, hogy egy órát tud türelmesen várni, aztán elkezd aggodalmaskodni. Rendre azt figyeltem, nincsenek e terroristák, akiktől tartani kellene. Európában fekete embert sehol sem láttam, de itt az Amerikába tartó gép várótermében annál többet. Erről is tudni lehet, hogy valami más világ felé veszed utad. Közel három óra késés után megjött segítőm a WCHR-el, beültetett és bevitt egészen a beszállásig, és átadott a személyzetnek, jattot eltéve, elköszönt és kellemes utat kívánt.
   Repülőutam célállomása San Francisko. Majdnem tizenegy óra a gépen. Szerencsém a kényelmesebb ülés vásárlása, mert a lábaim egyáltalán nem dagadtak be, és az ülést kissé megdöntve, akár aludni is lehetett. Kispárnát és takarót adtak mindenkinek. Az első ami feltűnt, hogy a stewardok nem nők, hanem férfiak. Érthető is, hiszen nekik majdnem tizenegy órát talpon kell lenniük. Udvariasak, kedvesek, fessek. És a német gépen elsődlegesen németül beszéltek. Itt nyugodtam meg igazán.

   A gép tömve volt. Csodálkoztam, hogy egészen piciny gyermeket is fel lehet hozni a gépre. A pilóta köszöntötte az utasokat, elnézést kért a késésért, és annyit értettem még, hogy a Riói olimpiára igyekvő utasokat vártak. Ők San Franciscóból tovább repültek Braziliába.
   Öt órai utazás után az ember elkezd fészkelődni. Kellemetlen az ülés, már nem érdekel a Tv, a játék, körülötted legtöbben alszanak. Próbáltam én is, de nem tudtam. A nyolcadik óráig kínlódtam csak. Akkor megint felgyorsultak az események. Vacsorát hoztak, italokat, kávét. És nedves, forró törlőkendöt a felébredéshez. Készülés a leszállásra. Semmi gondom nem volt. Már a kiszállás előtt szólították a nevemet, és szinte elsőnek szálltam ki a gépből, ahol már egy kínai fiatalember várt a WCHR-rel. Ez Amerika. A személyzet mindenféle nációból áll. Indiai, japán, afrikai és vajh ki tudja? Az én kis kínaim bekísért a vámszobába, ellenőrzött egy japán alkalmazott, kérdezett is, de angolul, én egyre csak azt tudtam mondani nem beszélem az angolt. Azt az öt mondatot kivéve, amit előre betanultam. Nem volt semmi gondom, engem beengedtek simán Amerikába.
    Hatalmas transzparensen a felirat: Welcome to California. No itt még egy csomó várakozás, amíg a bőröndöm megérkezett, de kísérőm egy percre sem tágított tőlem, és egészen a kijáratig kísért, ahol már vendéglátóim vártak. A kísérőm átadott nekik, és elköszönt, és valamit megköszönt. Jattot ő is kapott, pont annyit, mint a többi...kivéve a magyart, mert ő kapott a legtöbbet Mariann jóvoltából. Ő is hagyott el leghamarabb! Szeretteim egész családja várt a reptéren. Boldog voltam, hogy szerencsésen, minden zökkenés nélkül Amerikába érkeztem. Innen még további három óra autóval, míg hazaértünk. Fel a Sierrákba, ahol unokanővéremék élnek. Jóval éjfél után érkeztünk meg, és én úgy bedőltem az ágyba, mint egy zsák. Másnap délig aludtam...Látod barátom? Kaliforniában vagyok... Messziföldön, repülővel

Kalifornia. 2016.augusztus 20. mls