Vékony ágon ül a Rigókirály,
lombok közt van fészke,
csillog fekete ruhája,
napfény ül szemébe'.
Messze száll a hangos dal,
minden bokor visszhangozza,
fák között a csend figyel,
éles hangja a hajnalt hozza.
Nincs aranyból trónja,
csak egy ágon hintázik,
senki nem hajlong előtte,
mégis mindig trillázik.
Éneke messze száll az égen,
ha az alkony földre száll,
még a levél sem rezdül,
mert fütyül a Rigókirály.
Fényes tollán esték ülnek,
szemében mély erdők laknak,
s ha megszólal, a csönd félreáll,
s zengő dallamok szaladnak.
Ő nem magányos felség,
kinek nincs népe, sem hite,
a világgal osztja meg titkát,
hogy a szél messzire vigye.
Dalában ott a pillanat,
a túlélés, az emlékezet,
a madárszó úgy hull a földre,
mint elküldött üzenetek.
Mikor az este ráborul a tájra,
nem búcsúzik, csak elhallgat,
mint aki tudja, a világban
a csend is ad hatalmat.
TM