a kupavári monostornál

Még meg sem születtél, én már itt vártalak,
add hát a kezed, most elviszlek magammal,
hűségem suttogják e romos várfalak,
a sok omlás, repedés is csak erről vall.
Téged ígért nekem sok titkos, égi jel,
jóslatok fellege többé nem tévelyeg,
és a kezem már soha nem engedhet el,
ázott réteken ibolyát szedek Veled.
Talán, még messze van az utolsó napom,
terítve a mező, a nagy, közös asztal,
az eltékozolt vágyak fájó súlya nyom,
pár megkésett remény azért még marasztal.
A csillagok erdejét majd megmutatom,
nézd a kék párát a zalai dombok felett,
a szörnyek ellen nincs más, csak egy fakardom,
de a Fiastyúk csirkéstől már a Tied.
Együtt megyünk tovább, hová még nem tudom,
de velünk lesz a víz, a felhő és az ég,
nem lesz több irigység, megvetés, szánalom,
megvigasztal minket a bölcs mindenség.
A kő a lélekkel megengesztelődik,
rálépünk csendben a végtelen küszöbre,
eljutunk a résztől messze az egészig
elmerülve  némán aranyszín ködökbe.

2014. január 11.