Mint egy ronggyá alázott,
kidobott molyos nagykabát,
amit valaha büszkén hordtak,
ám megalázták egyszer sorsát.

Oly régen, egy szép dicső korba,
még gőzzel vasalta, molytól óvta,
fényes helyeken vállfára rakta,
tündökölt mint viselője a múltba.

Nincs nagykabát, viselője porba,
gőgös csizmák által, alázva taposva,
egy cél csak előttük, fel a magasra,
nagyra tartók, jutva így a csúcsra.

Nem kímélve se Istent sem engem,
megaláztátok, múltam és jövőm,
amit eddig én az asztalra tettem,
meglátjátok, mind elétek söpröm.

Lészen égzengés nagy csörömpölés,
alkotásaim majd, engem emelnek,
előttetek állok szerényen, alázattal, ám
megbocsájtást adok, hajtott fejeteknek.

Írta-Varga István-Barcs-2017.