Virágpor felhőben és mégis rozsdásan
egy ország, sok az elesett kevés a falat,
mennyi dölyf elfér e tenyérnyi hazában,
a salaktüskéken a Kárpátok alatt.

A kék ég felettünk egyre huzatosabb,
ürességgel minősít a kocsmák népe
részegen, csak sovány jövőt szült e század,
nem lehet büszke tenyésztett elitjére.

Üzenik a felhők, földalatti vizek,
hogy elsorvadunk végleg, menthetetlenül,
e gyászos jóslatokban én már nem hiszek,
az álom, akarat, tett ellenszegül.

Élveteg diktatúrák, demokráciák,
ha Krisztus itt járna, őt is eladnátok,
most épp a halandó árulja önmagát,
minden üzlet a népnek százévnyi átok.

Az égből olykor sav csorog a fejemre,
a fenyegető tér engem meg nem riaszt,
rozsdaszín virágok fúródnak szívembe,
együtt vérzek velük és várom a tavaszt.

2014. január 17.