Gyere kedves, lépj kertembe, még senki sem látta, úgy, ahogy Neked megmutatom, nem lesz titok, sem sejtelem, csak te, én és a végtelen.
    Látod ezt a rózsafát? Születésem fája, ezer ága-boga sérüléssel, nyílt sebbel, gyógyult heggel teli, mégis büszkén terpeszkedik itt a sarokban. Fájdalmakat, betegségeket, kínokat hordoz magában, mégis a születés, öntudatra ébredés, az élet örömét hirdeti kedves illatával, s fut szerte-szét az ága, gyökerei visszanyúlnak hajdan volt világokra, elmúlt életekre.
    Amott pedig a szomorú füzek kaptak helyet, elhunyt szeretteim ők mind. Első helyen az apám, hisz korán lettem árva. Aztán azok ott nagyszüleim iker-fűzei, milyen gyönyörű összekapaszkodásuk! Ez egy kedves barát, ki korán távozott, s látod ott azt az ágaival földet simogató füzet? Ő a volt vőlegényem, ki oly sok boldogságot ígért, s nem tarthatta meg ígéretét, elment ő is a többiek után, alig 24 évesen. A fiatal csemeték a legutóbb elment barátok, rokonok lelkét őrzik. Sokan vannak mondanád, ám inkább hallgatsz…
    Ha balra nézel, ott kalászokat lenget a szél. Édesanyám szerető féltése nevelte e kalászokat, s oly aranylóak, amilyen tiszták az én kedves szülőm érzései. Közöttük búzavirágok, vad szépségük, egymásra hajolásuk szemet gyönyörködtető. Ők a testvéreim. Emitt százszorszépek, amilyen aprók, annyira kedvesek, rózsaszín árnyalatú szirmaik szeretetről, lélekérintésekről mesélnek. Ők a családom gyermekei. Ott az a kiszáradt nyírfa, melyet ma is mindennap megöntözök a szeretet és a megbocsátás vizével a volt férjemmel kapcsolatos keserűen édes érzelmeimet zárta magába, s őrzi azt immár 36 éve. A kert túlsó végében meredek, hófehér sziklák ragyognak a napsütésben. Ákom-bákom jelek, rovások, színes-, és szénrajzok tarkítják felületét. Egy-egy megfejtésre váró titok, egy-egy még fel nem fedezett elmúlt élet, s a jövőbeni sorsom rejtvénye, ősi, karmikus titkok hordozója.
    Egy gyümölcsfa virágba borult ágaival bólogat, törzse meghasadt egy viharban, kötés csúfítja el derekát. Ez a gyümölcsfa egy szívemnek kedves barát, ki előtt mertem – kivételesen – meztelenre vetkőztetni a lelkemet, ápolva az övét, kihúzkodva belőle a töviseket, gyógyítgatva a nyomukban megmaradó sebeket. S lám ez a jó barát ártatlanul vádolt, kemény, hideg, szívemet összetörő szavakkal, lelkemre ütve sötét bélyeget, mit nem érdemeltem. Barátságunk fája akkor tört derékban ketté, nem viselve el a kínt. Istenem, hogy megsirattam! Majd belátva – remélem – tévedését, bocsánatkérése nyomán karókkal körbetámasztottam, derekát bekötöttem eme kicsi fácskának, s imádkoztam, maradjon életben. Igaz, a heg örökre látható lesz, emlékeztetve a volt fájdalomra, ám a megbocsátásnál nincs kedvesebb gyógyír. Reménykedem, hoz még gyümölcsöt is ez a fácska. Van már ilyen túlélő fám több is.
    Az ösvényeken gyom uralkodik, pedig állandóan irtom őket, szégyellem is - bevallom -, hogy újra és újra felütik a fejüket. Ők a csüggedés, a reménytelenség, a keserűség, a megbántottság, a fájdalom, a harag és gyűlölet sötét szirmú hirdetői.
Amott látod, a kertem legmélyében egy kedves sárga rózsabokor virít. Sok boldog és kedves évem hordozója. Egy elmúlt szerelem édes emléke, melyben ma már tudom; hogy én szerettem, s hagyták, hogy szeressek. Mégis szép volt. Ezt a tövet 1987-ben ültettem, s utolsó ágát 2001-ben hozta, mégis virágok bontják rajta szirmaikat újra és újra, - a szeretettel,  megbecsüléssel és tisztelettel teli emlékezés virágait.
    Büszke vagyok a két akácfámra! A fehér virágú a munka szeretetét, az abban lelt örömet hirdeti. A lila akácok a gyógyítás, a spiritizmus, a lélek-látás, az égiek által ajándékozott képességek hálája, az önzetlen szeretet, az elfogadni akarás, az önmagunkból adás öröme.
    A sziklák előtt hatalmas, égbe törő fa, hasonlatos a jegenyéhez, ám vastag törzse szélesebb lombkoronát nevel, a kék színű leveleket játszi könnyedséggel zizzenté a szellő. Ő a hitem, az Égiekbe vetett bizalmam, belső békém kedves oszlopa.
A kertem közepén kerek ágyás, benne a legkedvesebbek kaptak helyet. Az orchidea gyermekem kedvességét, megértését, ifjonti hevét, szeretetét, örök összetartozásunkat szimbolizálja.
    Az ágyáson körbe ültetve, hófehér liliomok ontják bódító illatukat. Ők azon kevés lélek barátok, akikkel egy lélekdallamot játszunk, egy égi hárfa zenét hallunk, akikkel rokon a lelkem, együtt dobban a szívem, örömük és boldogságuk az enyém is, fájdalmuk, keserűségük engem is átjár.
    Ott az a hervadó rózsaszín virág, mely tündérországból keveredett ide, a szerelem virága. Hogy miért hervad, és hogy látom-e? Látom bizony kedves barátom. Hervad, mert nem kap elég napfényt, mely éltesse, nem kap elég vizet, mely fellazítaná a földet, hogy gyökerei ki tudjanak nyújtózkodni. Nem is oly rég, még legszebb pompájában virított kertem egyik ékességeként. Aztán napra napok köszöntöttek, s azok magukkal hozták a megszokást, a szabadulni akarást, a felelősség előli menekülést, az új utáni vágyakozást, s már nem akarta a duál-lelkem, hogy lelkeink szeressenek. Éteri kapcsolat? Az bizony. Hogy könnyű-e? 
   Bizony nem az. Tartozni valakihez, csak lelkedben, csak az energiák és lélek által érintkezve, s érezni lélektől-lélekig, ez bizony nagyon nehéz, mégis oly édes teher. Szerelem ez? Igen az, évezredeket átölelő, mély, életeken átívelő érzés, égi-kötés, földi vágyakozás. Most az jutott eszembe, hogy nem is csodálnám, ha Atlantisz óta elege lett volna már belőlem! Nevess csak, én is azt teszem! Csak éppen fáj, akkor is, ha nevetek. Látsz egy új bimbót, azt mondod? Igen, én is látom. Egy halvány remény, hogy mégis megtaláljuk egymást újra. …mert a léleknek zene kell, lágy dallam, hogy éljen. Érintés, hogy virágba boruljon. Türelem, kedvesség, odafigyelés, hogy illatot árasszon. Bizalom, szerelem és hit, hogy életben maradjon, s most oly kevés a hitem. Bevallom nem magamban, benne nem tudok most kétségeket kizáróan hinni. Ahhoz idő kell, és az érzés, ott legbelül; újra hozzám tartozik, szerelme őszinte és igaz. Kristálya tiszta és áttetsző, mint a napfényben megcsillanó hajnali páracsepp. Ha újra eljössz a kertembe, majd megállunk újra itt, s szavak nélkül is érted majd, mit hoztak a holnapok.
   Ígértem, titkom nem lesz semmi. Nézd ott azt a szerény kék nefelejcs bokrot. Ő az a kedves ifjú, ki itt a környezetemben énrám vágyik, engem szeretne, rólam álmodik. Teszi mindezt csendben, halkan, egy lépéssel mindig mögöttem járva, engem féltve és óvva minden földi veszélytől. Karnyújtásnyira van, még kérnem sem kell, csak a kezemet kell(ene) kinyújtani felé. Földi érzés, földi szerelem, földi vágy. Vágyom-e rá? Igen, nagyon. Miért a másik kell mégis nekem? Nem értheted, mert én sem értem. Vannak dolgok, melyekre nincs józan válasz, nincs logikus felelet, csak érzések uralkodnak az ész felett.
    Látod a kertem feletti ragyogó égboltot? Ezernyi csillag, mind a reményeim fényét tükrözik vissza, s nézd ezt a kertemen átfutó patakot; - cseveg, csobog, vígan felesel a madárfüttyel, pedig lelkemre sírt, le nem törölt könnyeimből fakad, kertem szögletében kis tóvá szélesedik. Ide járnak megpihenni a fáradt angyalok. Lábukat tavam vizébe mártják s elidőznek nálam, beszélgetve velem ezernyi csodájáról a létnek, majd könnyed érintéssel búcsút vesznek tőlem, átadva helyüket ott, a könnyek tavának partján.
     Ide bármikor te is betérhetsz kedves, örök helyed van immár a lélek-kertemben Neked is.