Árvának mondják, ki szüleit veszti,
özvegynek azt, ki társát temeti.
De mondd, milyen név jut annak az anyának,
ki gyermekét adta át a halálnak?

A világ szavakat ad minden veszteségre,
de nincs szó, mi békét adna anyai szívemre.
Csak állok a sírodnál, s szorítom a csendet,
a karom ölelne, de csak a kő felelhet.

Elmesélem kisfiam, milyen szép az élet,
hogy ősszel a fák is aranyruhát vesznek.
Hogy harmatcsepp csillan minden fűszál hegyén,
s millió csillag ragyog az égbolt peremén.

Elmondom, hogy reggel miként ébred a táj,
hogy a szél a falevéllel halkan táncot jár.
S bár te mindezt fentről talán jobban látod,
én mégis mesélek, amíg csak a szívem dobog.

Az életben tudod sok minden fájhat.
Vannak könnyek, melyek egy életen át hullnak.
Hatvan perc volt minden, mit a sors engedett,
és végül a legkisebb koporsó lett a legnehezebb teher.