Az erdő mélyén már alkony ring,
s a fák úgy állnak itt, mint épp aludni térő öregek,
águkon az idő madárként pihen,
s régi könnyekkel zizegnek a levelek.

Öreg tölgy mesél a szélnek csendesen,
mint anya, ki altat egy fáradt gyermeket,
gyökerei a föld szívébe kapaszkodva
őrzik a múltba temetett neveket.

A vén nyírfa fehér ruhában csak hallgat,
lassan holdfényből szőtt fátylat visel az éj,
minden rezdülése halk ima az éghez,
mint egy sebzett léleké, mely remélni fél.

S mikor majd hajnal gyúl lombjaik közt,
a fák is ébredeve együtt sóhajtanak tovább,
mert minden ág egy ember története,
s minden erdő, egy szívben dobbanó világ.

TM