Húsvét nem egy történet a múltból, inkább a természet és a lélek örök körforgásának legmélyebb megnyilatkozása. Amikor a tavaszi szél még hűvös, de már a rügyekben feszül az élet ígérete, emlékezzünk az útra, amely a sötétség mélyéből a vakító hajnal felé vezetett.
   A nagyhét alkonyán, az emeleti teremben a csend nehéz volt, mint az érett kalász az aratás előtt. Jézus nem csak ételt osztott, önmagát adta át, mint a földbe hulló búzaszem, amely tudja, hogy ki kell hajtania mások lelkének talajában ahhoz, hogy sokszoros termést hozzon. A bor az alkonyat bíborát idézte, a megtört kenyér pedig az emberi sors fehér tisztaságát. Ebben a pillanatban a szeretet nem szó volt többé, hanem táplálék, amely átível a halál torkán is.
   A kertben az ezüstlevelű olajfák alatt a magány sűrűbb volt az éjszakánál. Jézus imája úgy hullott a földre, mint a tiszta harmat, amelyet az eljövendő hajnal utáni napfelkelte fénye szárított fel. Itt dőlt el minden, s az árulás csókja pedig úgy marta meg a távozó éjszakát, mint a fagy az első tavaszi bimbót, hidegen és visszafordíthatatlanul.
   A kereszt két egymást metsző fagerendája, az ég és a föld fájdalmas ölelése. Mikor a nap eltakarta arcát, a világ egy pillanatra lélegzetét vesztette. A szenvedés kelyhe színültig telt, és a „bevégeztetett” szó elhangzásával a földre, s az emberi szívekre sötétség borult. A csend, amely követte, a várakozás csendje volt, mint a földbe zárt magé.
   De a sírbolt hűvös sötétsége nem tarthatta fogva a világosságot. Húsvét hajnalán az első napsugár nemcsak a harmatot szárította fel, hanem a könnyeket is.
   A szikla elmozdult, és a halál sötét börtönéből egy megállíthatatlan fényáradat tört elő, amely átírta sorsunkat.
   Feltámadás az a pillanat is, amikor a tél végleg megadja magát a tavasznak, amikor a sebhelyekből dicsőség válik, és amikor ráébredünk, a szeretet az egyetlen erő, amely képes áttörni a legkeményebb köveken is.
   „Miért keresitek az élőt a holtak között?” – kérdezte az angyal, s ez a kérdés azóta is visszhangzik minden virágzó ágban és minden reménykedő szívben körülöttünk.
   Az élet minden tavasszal legyőzi a halált, üzenve, hogy Jézus sem halott emlék, hanem élő valóság.

TM