Szonett 141.

Csábítón simogat tested szép selyme,
önmagam láthatom barna szemedben,
mert benned újra önmagamra leltem,
nem vágyom mellőled már az édenbe.

Ha a hajam már ily fehér nem lenne,
és friss gyümölcstől roskadozna kertem,
akkor sem égne forróbb tűz szívemben,
nem rémiszt az alkony, közelgő este.

Fenyeget a vihar, könnyező felhő,
késői szerelem most értünk eljő,
megveti csendben utolsó nászágyunk.

Szép, gyűrött selymed nekem reményt zizeg,
beléd burkolódzom, míg vagyok, leszek,
halk susogásban egymásra találtunk.

2014. 05. 12.