Mikor a semmi egy maggá összeállt
és vadak lepték el a békés határt
zárt pillák közé fény lopta be magát
életet ontottak a tört fiolák
senki sem kérdezett

mit keresek itt én szegény legény
a teremtés dús füvén szép fövenyén
a kormos káosz látszat-renddé nőve
egy élet porció jut minden főre
mert így rendeltetett

hogy megszeresselek senki sem mondta
nem is figyeltem én a józan szóra
de máig megmaradtál bennem nekem
régi tavaszok balzsamozzák szívem
kitárják egemet

az évszázadok bennem felrezegnek
belőlük facsartak mások embernek
ha akkor kérdeznek maradtam volna
nem vártam én erre sorra sorsra
de másképp döntetett

télvégi vihar veri az ablakom
a magány rongya lobog az ágakon
a fiolák már szilánkokká törtek
a vég a kezdete egyazon körnek
lehet hogy tévedek

ha az anyag semmivé foszlik mállik
tízmilliárd évet követ üres másik
fény a pillák közt jéggé dermed
mi lesz a dolga az árva Istennek
akkor kit kérdezget.