Milyen érdekes a sors, kiszámíthatatlan. Amikor két szerelmes pár házasságot köt, úgy érzik, ők a legboldogabbak a világon, senki nem állhat közéjük, ők örökre összetartoznak. Szerencsés esetben együtt nevelik fel gyermekeiket, és unokák körében ünnepelhetik az ötvenedik házassági évfordulót. Ebben a történetben nem így alakult, a sors váratlanul közbeszólt. Marikának a férje, Zoltánnak a felesége halt meg váratlan balesetben. A sors ezzel feketére festette a menyasszonyi csokrok színes rózsáit. A fájdalmas gyász évei után a sors megszánta őket és közös útra tértek. Rajtuk múlott, hogyan tovább.
- Mindent megteremtek a munkámmal, hogy jólétben, megértésben élhessünk - ígérte Zoltán.
- Úgy érzem, megértjük egymást, hasonlítasz a volt férjemre, aki szeretetével elhalmozott engem, nekem csak viszonozni kellett.
Így indult a közös életük, boldoggá tették egymást ebben a tudatban.
Hamarosan kiderült, hogy Zoltán nem csak a szeretetével halmozta el Marikát, hanem az akaratával is. Marika így szólt:
- Milyen jó, hogy mindent én is úgy akarok, ahogyan te is szeretnéd.
Később már megbánta ezt a kijelentését, mert nem gondolt arra, mi lesz, ha egyszer ellentmond neki, ami hamarosan megtörtént gyereknevelés alkalmával. Zoltán a szófogadó hatéves kislányra, akinek mostohája volt, rászólt valamiért. Nem volt elég, hogy figyelmeztette, szekálta is, szidalmazta is. Marika így szólt.
- Zoli, ne szekáld már a kislányt - aki ekkor már úgy sírt, mint a záporeső.
Szó, szót követett, amikor Zoltán kijelentette:
- Az én házamban az történik, amit én akarok, ne vitatkozz velem! - mondta indulatosan.
Marika se szó, se beszéd, megfogta kislánya kezét, és kimentek a szobából, a kertkapuban jártak már, amikor Zoltán utolérte őket.
- Hová mentek? - kérdezte még mindig feldúlt állapotban.
- Itt hagyunk téged, majd a holmikért visszajövök még. - mondta csalódott hangon Marika.
Zoli erre a kijelentésre úgy érezte, komoly a dolog, és visszakönyörögte Marikát, mert tudta, hogy ilyen áldott jó lelkű asszonyt nem kapna, ha elválnának, és a kislányt is lányaként tudja szeretni.
Telt-múlt az idő, Zoltán továbbra is férfiként hordta a kalapot, mindennek úgy kellett lennie, ahogyan ő akarta, de vigyázott, tudta, hol a határ. Lányuk férjhez ment, hazajött látogatóba.
Amikor kettesben voltak, így szólt Marika:
- Kislányom, már fogytán az erőm, gyere jövőre is, mert lehet, hogy már a szívem nem bírja tovább apád uralkodását felettem. Ne szólj neki, már úgy sem tud megváltozni, és ha megmondod neki, hogy panaszkodtam, dühös lesz, érezteti velem a haragját. Valóban megérezte a végzetet Marika. Egy év múlva már temetésére jött haza a lánya. A gyász letelte után újabb özvegyasszonyt hozott társnak a házhoz Zoltán.
A lánya újra hazajött meglátogatni apját, aki a kertben dolgozott és így szólt:
- Örülök, hogy jöttél lányom, várj egy kicsit, a kerítést meg kell javítanom, meghagyta a mama, hogy legyek meg vele, mire hazajön, mert ha nem, olyan perpatvart csap, hogy nem állhatok meg előtte.
- Jól van papa, csak dolgozzon, addig kiegyelem a zöldséget, mert nagyon sűrű.
Közben titokban hálásan gondolt a mamára, aki talán elégtételt adott Marika sanyargatásáért, mert ő vette kézbe a dolgok irányítását.
- Ez bizony nem más, mint a sors bumerángja.
Ezzel a bölcs gondolattal merengve nézett maga elé.
