Robog velem, még itt utazó vagyok,
kísérnek láthatatlan őrangyalok,
fülkében mellettem telve a padok,
csattogó kerék, jönnek a kanyarok.

Van, ki olvas, más álmodja az utat,
gyermek felkiált, lát mezei nyulat,
a táj oly változó, mindig mást mutat,
falvakat, házakat, hol kutya ugat.

Lassan fogy velem utazók tömege,
hogy leszállóknak lebben köpönyege,
feliratnak homályba vész szövege,
utazásnak elvész, nincs már lényege.

Kikkel együtt utaztam, rokon, barát,
első leszállók között anyát, apát,
kiktől búcsúztam, s már nem hallom szavát,
kiket vesztettem, nagyanyát, nagyapát.

A sorsvonat még rohan velem tovább,
pár ismerőst is látok idébb-odább,
annyit tudok, hogy jöhet majd mostohább,
ahol véget ér valami, s nincs tovább.