Ahová már csak néha szűrődik a fény,
vizekig hajló, szomorúfűzfák alatt
mosom az iszapot életem fövenyét,
rostálok homokot és fekete sarat.
Amit a sors és a korom összehordott,
szitálom szüntelen aranyat keresve,
csak gondolatrögöt és emlékmoszatot
lelek, a köd könnyet csal fáradt szemembe.
Viszem a kincseim, amit már találtam,
azt a keveset, de mégis csak csillogót,
hogy kenyérre váltsam a közeli boltban,
de becsesebbek a fityegő pártlogók.
A lányok a kasszánál nagyot nevetnek,
„ez csak hordalék, sár, kedves, szegény bácsi”,
fitymálni kezdik gúnyosan szemcséimet,
„tessék visszamenni, egy kis pénz találni.”
A vizekig leér a fűzfák bánata,
indulok oda, hol a fények is félnek,
csak rostám szitál, könnyem a fövenyt mossa,
míg jönnek az éveim, amíg csak élek.

2014. 10. 04.