Eljön a hajnal, s a szürkületben, amikor a nap még csak egy rejtőzködő ígéret a távolban, a tó felszíne egy óriási ezüsttükörré válik, amelybe az éjszaka még belepillant. A köd, mint egy finom csipkefátyol, terül szét a vízen és a part menti nádas felett, elmosva a valóság és az álmok határait. Ezen a néma, megfestett tájon ébredezik a világ, s vele én is.
S ekkor, a sűrű párában, mintha a levegő maga lenne a dal, meghallom a tündérek suttogását. Szavuk lágyan áramlik, mint az időtlen patak zúgása, amely a kövek között csendül. A nádas hajladozik, de nem a szél, hanem a dallam súlya alatt. Hangjuk olyan, mint a törékeny pillangószárnyak rezgése, ahogy a hajnali harmatot rázzák le magukról. A szavak nem értelmet hordoznak, hanem érzést, s mint hűsítő fuvallatok, átsuhannak a szívem felett, békét hintve szét a hajnali csendben.
A hajnali köd lassan, mint sűrű fátyol ereszkedik a tó felszínére. A nap első, bátortalan sugarai ezüstösre festik a misztikus párát. A levegő hideg, tiszta, és csak a tündérek suttognak, ami annyira lágy, hogy szinte alig hallható. Szavaik láthatatlanul fonódnak össze, és a vékony ködfátyolon keresztül érnek el hozzám. Mesélnek múltról és jövőről, örömről és bánatról, mintha maguk is a tó lélegzetévé váltak volna.
A tündérek suttogása elvegyül a víz csobogásával, a szél susogásával és a hajnal első madarainak énekével. Szavukban ott van a harmatgyöngyök fénye, az elnyíló virágok illata és a csendes éjszakák titkai. Énekelnek a csillagokról, amik minden éjjel a tó mélyén tükröződnek, és a holdról, ami ezüstös utat von esténként a vízen. Ez a dallam nem evilági, de valahol mégis mélyen ismerős, mintha egy rég elfeledett álomból ébredne fel a lelkem. Ahogy a nap egyre feljebb kúszik az égen, a köd feloszlik, a tündérek suttogása elhalkul, és a varázslat egyetlen pillanat alatt már csak egy hajnali, de csodás emlékké zsugorodik, s én némán figyelve távozásukat, csak reménykedem, hogy visszatérnek majd egy újabb csodás reggelen.
TM