Elméláztam a napokban, hogy azért régen mennyire más volt a világ, segítőkészebbek voltak az emberek, odafigyeltek és támogatták embertársaikat egy-egy közösségen (falvakban, városokon) belül. Mivel kisebb volt a lélekszám, szinte mindenki mindenkit ismert, még a messzebbi tájakról is a híresebb embereket. A szállással sem volt gondja a vándornak, hisz majd’ minden háznál befogadták a nyugalomra vágyó utast. Emlékszem, még nagyanyám is, ahogy szerény lehetőségei engedték, fekvő alkalmatosságot, vacsorát biztosított a hozzá betévedtek nagy részének.

   A mai rohanó, és egyre jobban elhidegülő világunkban vajon meddig kellene járnom az éjszakai hidegben, míg végre olyan ajtót találnék, amelyet kitárnak előttem; lépj be idegen, nálam megpihenhetsz! Talán életem hátra lévő részében csak azt az egy ajtót kereshetném. Vagy mégis van remény?
   Az idős asszonyok talán megszánnának és beengednének egy-egy éjszakára? Remélem, hogy igen. Akkor mi lenne a helyzet, ha férfi lennék, akkor mennyivel kevesebb esélyem lenne arra, hogy befogadjanak? Hisz nő a nővel még csak-csak elbánik, ha valamilyen kellemetlen helyzet alakulna ki, de egy nő egy férfi erejével szemben, bizony nem mindig lehet sikeres. Ha az idős korosztályban bízom, amelynek többsége ugye nő, akkor álláspontom szerint a férfiak még kevesebb eséllyel indulhatnak útnak ezzel a céllal. (…És itt nem vettem figyelembe a kikapós menyecskék nyújtotta lehetőségeket.)
   A következő gondolatom már az, hogy nálam vajon hányan találnának enyhet fáradt testük pihentetésére. Bizony én is csak nagy óvatossággal és körültekintéssel fogadnék be valakit, akiről nem tudom, hogy ki fia-borja, s az is bizonnyal női személy lenne.
    A mai fiatalok ezzel szemben sokkal nyitottabbak, befogadják az ismerősöket, akiket éppen azon az estén ismertek meg egy házi buliban, vagy szórakozóhelyen. A fiam is sok fiatalt hozott haza – annak idején – azok közül, akik lekésték az utolsó buszt, vagy vonatot. Bizony, nagy részüket nem is ismerte igazán. Ilyenkor nem minden esetben aludtam át békésen az éjszakát, minden neszre felrezzentem, de félelmeim – hála a jó Istennek – alaptalannak bizonyultak.

      Már csak reménykedni tudok abban, hogy ha az ajtómon égi vándor kopogtatna, akkor az első pillanatban érezném, hogy biztonságban vagyok, nem kell félnem és tudnám őt teljes tisztelettel és szeretettel vendégül látni, éppúgy, mint ahogy a szívemben vendégül látom őt, - őket – nap mint nap.