Fehér ruhát öltött a néma vidék.
Alszik a föld alatt minden remény,
de az erdőben mégis felgyúl egy aprócska fény.
Szívem egy parázs a jég peremén.
Nem rettenti fagy, se hófúvás szele,
szárnyalok a sűrűben, s a ködön át vele.
Didergő ágak közt tör utat magának,
fűti őt lángja tiszta vágyának.
Zúzmarás csipke a fenyőknek ága,
léptemnek nyomát a tél szele rágja.
De fent, hol a szellő a csúcsokon táncol,
szívem már szabadulna a jeges magánytól.
Dobbanása szíved dobbanására felel,
ott a messzi sötétben így érezlek közel.
Mint téli égen egy reszkető csillag,
úgy vezet, mikor hozzád álmaim hívnak.
A szélben, mikor felsóhajt az erdő,
én ott leszek nálad, hidd el, ez is eljő.
Belesimulok majd forró tenyeredbe,
mint naplemente a meleg nyári estbe.
Nem lesz már számunkra hideg,
s nincs többé távol,
kiszabadulunk a tél, s a magány fogságából.
Két szívünk, ha összeér, majd ott a fagyos éjben,
tavasz fakad ismét,
a jéggé vált erdei létben.