Szállnak a darvak,
odalett már a nyáresti fülemüledalnak.
A magasban szárnyukkal hűvös szeleket kavarnak,
az erdőt járom, s hallgatom hangját a mesélő őszi avarnak.

A mező szürke könnyeket iszik a reggeli dérből,
lelkem, mint meghasadt szív, félve néz vissza a darvakkal együtt szállva
a borús őszi égről.

Képzeletben köztük repülök én,
mikor csapatuk a felhőkben jár,
tudom a végtelen messzeség engem is vár.

Még vágyakozva visszanézek, s látom a nyarat,
odalent a csodásan csillogó szeretett tavat.

De az őszi nap már csak egy lusta vörösen izzó szén, minek parazsa lassan kihűl,
s a fákra az ősz mesteri színes varázsa kiül.

A darvak szárnya a szabadságot festi a horizontra,
dalukkal üzenik, mindig lesz egy új kezdet, mi a holnapot elhozza.

Vágyakozva nézem őket, ahogy eltűnnek az égbolt sötétedő mélyén,
s a csend egy vastag takaró lesz rajtam, mely beborít az ősz hűvös éjén.

Belül tudom, a körforgás szent, és eljön még a tavasz,
mikor a szél is zöld üzenetet hoz,
nem csak szürke panaszt.

A darvaknak a vándorlás az élet, jönnek még ők tavasszal vissza,
hangjuk csak elszállt, mint ők,
s nem a semmivé lett.

TM