Mióta az eszemet tudom repülni szerettem volna, s ez a kívánságom 1995 októberében teljesült.
   Férjem krétai úttal lepett meg, az utazási iroda abban az időben szinte a legjobbnak számított, nem sokkal utunk után csődöt jelentettek. Ők voltak azok akik az utasokat kinn felejtették./Jorgos Travel/ A repülőút felejthetetlen volt, gyönyörűen sütött a nap, ilyen kéknek még sosem láttam az eget, úgy érzem akkor voltam legközelebb a jó Istenhez. Egy repülőmérnök ismerősünk elintézte, hogy a pilótafülkébe is bemehessünk, én pedig beültem a két jóvágású pilóta közé egy zsámolyra, miközben elmondták mi hogyan működik a repülõ műszerfalán. A terrorizmus miatt ez ma már lehetetlen lenne.
   Kb. 2 óra repülés után a kerek repülőablak látószögébe feltűnt Kréta szigete. Első látásra beleszerettem, kimondhatatlan érzések vertek fészket a lelkemben. Először kissé megijedtem, ugyanis Heraklion repülőterét közvetlenül a tengerpartra építették, és olyan érzésem volt mintha a repülő a tengerbe akarna landolni, másodszor a káprázatos látvány szinte megbabonázott. Az elmúlt években még jó párszor szálltak rendelkezésemre.
   Tizenkét éve Amerikába is eljutottam. Az óriás gépektől az ötven személyes kis repülőig sokfajtán ültem már.
Legnagyobb élményem mégis az volt, amikor Szegeden egy AN 2-es kis kávédaráló vitt fel a fellegekbe. Hogy kerültem oda? A párom fülét évekig rágtam, hogy fizessen be egy tandemugrásra, szegény megunta a macerát és beadta a derekát. 2005. szeptember 16.-át mutatott a naptár, mi pedig a szegedi reptér felé robogtunk. Életem párja úgy gondolta, hogy megér egy misét, ha befizet, akkor talán leszállok róla. Meg volt győződve róla, hogy úgyse merek a gépből kiugrani.
   Pechemre éppen nemzetközi ejtőernyős verseny zajlott és kis híján elmaradt az ugrás. Késő délutánig vártunk a csodára, hátha valamelyik gépre felszállhatok a nagydarab középkorú tandempilótával. A mécses is eltört nálam, annyira beleéltem magam a dologba. Aztán kiderült, hogy az utolsó gépre még felférünk.
   Megkezdődtek az előkészületek, rám szerelték a hevedert, ugrótársam még a földön begyakorolta velem a tennivalókat. Nagy keservesen a gépre is sikerült feljutnom, nem lévén rajta lépcső, felülről húztak, alulról toltak. Az AN 2-es tele volt tizenéves ejtőernyős palántával, akik csodálkozva méregettek és nem tudták mire vélni mit keres közöttük a vén nyanya. A kis kávédaráló nagy köröket leírva felküzdötte magát 2500 méter magasságba. Az ifjú ugrók gyorsan frissen elhagyták a gépet. Varga János a tandempilóta még utoljára megkérdezte akarok-e ugrani. Mondtam, hogy természetesen.
   Ekkor négy ponton magához erősítette a hevederemet és kiugrottunk a gépből. Három bukfenc után felvettük a „békaformátumot”. Negyven másodperces szabadesés következett, azután kinyílt felettünk a hatalmas tandemernyő. Vitorlázni kezdtünk Szeged légterében, visítottam, de nem a félelemtől, hanem a gyönyörűségtől. Biztos madár lehettem előző életemben, annyira természetes volt számomra a repülés. Végre felülről láttam a világot, a nap lenyugvó fényében elém táruló látvány lenyűgözött, szinte alig tudtam betelni vele.
   A földet érés is jól sikerült. Örömmel nyugtáztam, hogy sikeresen lehoztam a hátamon egy 120 kilós pasit. Lent már várt a Férjem és pár barát, akik eljöttek, hogy lássák elsõ szárnypróbálgatásomat. Azt mesélték, hogy miután leértünk, bakfis módra ugrándoztam és azt kiabáltam: - De jó volt, de jó volt!
   Ez az élmény egy életre szól, remélem, hogy még egyszer átélhetem újra.
   Aznap este a szegedi rádióban bemondta a szpíker:
-Ma egy nagymama, gyönyörű naplementében hajtotta végre élete első tandemugrását a szegedi repülőtéren.