Megálltam a Székelykapunál,
Csodáltam faragott díszeit,
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott”, köszöntött az írás,
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.

S nyílt lassan az ajtó,
Elém tipegett egy anyó,
Háta hajlott, fehér haja,
Magyarul szólt kedves szava.

Fáradt lépteiből láttam,
Nem kímélte a sors, az esztendő,
Kezében piros alma,
S kosárból kalácsot vett elő.

„Hosszú utat jártatok kedves,
Látszik fáradság arcotokon,
Ne vessétek meg a házam,
Gyertek be, én ezeket nektek adom.

Pihenjetek meg nyugodtan pitvaromon”.
Kedvesség és magyar szavak
Oly meglepőek voltak nekem,
Elszoktam már ezektől itthon, örült a szívem.

Mintha rég ismertem volna, ölelésre tárult kezem,
Köszönöm néném a szíves látást.
Messze útról jövünk, de ilyet az ember ritkán lát,
Jól estek a kedves szavak.

Melegség, ami a magyar szavakból áradtak.
Nem tudom az anyókát még ott találnám.
Emlékem még mindig arra jár
Erdély EMBERT megtartó vidékén,
Hol a szeretet és az Isten tárt karokkal vár.

Mosonmagyaróvár, 2013. augusztus 23.