Lennék szél, mi körbeölel,
bőrödet gyengéden cirógatnám,
füledbe suttognám:
örökkön-örökké,
s szemedben önmagam viszontlátnám.
Magammal pörgetném testedet-lelkedet,
lábaink alatt az egész világ,
repítenélek egy távoli szigetre,
hol mi vagyunk ketten
és senki se lát.
Leélnénk együtt egy mámoros életet,
míg hajadban nyílik sok őszi virág,
s ha szólít a tél szava, fognám a két kezed,
s dalolnék érted egy hálaimát.
Utolsó sóhajod
magamba ölelném,
s emelnélek a Tejút felé,
együtt utaznánk egymásba karolva
a csillagösvényen hazafelé.