Vajon, mi a lét? Egy szállongó magány,
melyet a szél, e vak kéz, vet elém.
A szív csupán egy szárnyas sóhajtás,
mit a semmi ölel, és nyel el.
Én magam is a levegő hulláma vagyok,
mi átsuhan a csendes falakon.
Az időt nem én mérem, csak a pára
látszik, ahogy elúszik arcomon.
A sorsom lánc, de nincs rajta lakat sehol, se kulcs,
vándorutam megfoghatatlan, mint a füst.
Minden nap egy hajóút részlete,
melyet az emlékek tengervizes sós árnyéka festett.
Életem kérdései ködmadarak lettek,
mik köröznek az elhagyott hegyek
felett, ahol már a csend is megrekedt,
és nincs visszhangja semminek,
csak a régi könnyek csillognak a völgyek füvén
a napfelkelte fényében.
Szél hozott, s majd szél visz el,
mikor már senki nem ölel.
Lelkem a mezők felett szálló por,
elhagyta az otthoni talajt.
Létem, mint egy felolvadt, téli jégcsap,
valaha formája volt, de most épp elillan.
Testem gyertyaláng, mit a sötétség
hív magába a végtelen, nagy éjben,
s fénye csupán egy utolsó remegés.
Mikor a szél, a kezdeti és a végső,
összeér, a kör bezárul, vége.
A hűség nem bennem, a rezgésben él,
mit a távozás halk dallama hagy itt.
A fák lombja is csak addig énekel,
míg utolsó levélként el nem veszít,
s visszatérek a széllel a levegő névtelen,
hideg, tiszta lélegzetébe. Mindörökre.

TM