Az idő most nem rohan homokszemekként markomból, inkább olyan, mint egy folyó, néha tajtékos és sietős, máskor tükörsima, de minden kanyarulatnál hagy maga után valami hordalékot, amiből partjaim épülnek. Ma ez a folyó egy kerek számhoz ért, egy olyan széles öbölhöz, ahol érdemes pihentetni kicsit az evezőket, és visszanézni a megtett útra.
   Minden egy kis falu biztonságos ölelésében kezdődött. Ott, ahol a hajnalnak még széna és tejillata volt, és ahol a mezítlábas szabadság nem egy fogalom volt, hanem a talpam alatt lüktető meleg föld. Gyermekkorom, egy végtelenített aranyóra , amit nem a mutatók, hanem a cseresznyeérések és a hóesések ritmusa hajtott. Azok a reggelek megtanítottak, hogy az élet legfontosabb kincsei nem a polcokon porosodnak, hanem a kertvégi gyümölcsös illatában, az erdő suttogásában és az öreg házak falai között lakoznak.
   Aztán utam messzebb vezetett a falu végénél. Az életem kalandos tengerré vált, ahol a szél nem mindig hátulról fújt. Voltak évek, amelyek sűrű erdőként tornyosultak elém, ahol magamnak kellett vágni reménytelenül az ösvényt, és voltak pillanatok, amikor a horizont előttem tágas volt és ígéretekkel teli. Megéltem magasságokat, ahol ritka és tiszta volt a levegő, és megjártam mélységeket, ahol csak a saját belső tüzem adott világosságot. Minden hegy meghódítása és minden viharos éjszaka egy újabb vonást karcolt lelkembe, amiktől ma már nemcsak érettebb, de ragyogóbb is.
   Ötven év. Ez az a pont, ahol az ember már nem siet feleslegesen, mert tudja, a cél maga az út. Most már nemcsak látom s hallom, de értem is a fák beszédét. A vágyak már nem rángatnak, hanem irányítanak, mint a csillagok az eltévedt vándort. Ez életem delelője, amikor a nap a legmagasabban jár, és a leghosszabb árnyékot veti a múlt, de viszont a legtöbb fényt is adja jelenemnek.
   Ennyi év már nem csak egy szám, hanem egy félszázadnyi horizont, ahol az égbolt már ezerféle színben játszott. Ha az életem egy könyvnek tekintenénk, az nem egy poros polcon várakozó lexikon, hanem egy szélfútta, sós illatú hajónapló lenne, amelynek lapjait a viharok és a verőfény felváltva koptatták fényesre.
   De sajnos a legfényesebb délutánokra is rávetülhet az alkony árnyéka. Anyám halála nem egyszerű távozás volt, hanem az a pillanat, amikor világítótornyom fénye váratlanul kialudt. Ott álltam a sötét víz felett, és hirtelen meg kellett tanulnom a csillagok állásából navigálni. Ez a veszteség egy mély, néma folyó tájam közepén, amit nem lehet átugrani, csak lassan, méltósággal gázolni benne. Az ő hiánya azonban idővel átlényegült, már nem csak a fájdalmat éreztem, hanem azt a láthatatlan köteléket is, amivel belém szőtte tartását, a mosolyát és azt a feltétel nélküli fényt, ami most már belőlem világít tovább.
   Húszas éveimben a világ egy végtelen tengernek tűnt. Úgy vágtam neki az ismeretlennek, mint a kifeszített vitorla, mely csak issza a szelet, és nem kérdezi, merre viszi az áramlat.
   A kalandok nem csupán úti célok voltak, hanem belső földrengések, minden új táj, minden idegen város egy darabot vésett jellemembe. Voltam sziklamászó a sors meredek falain és mélytengeri búvár az érzelmek sűrűjében. Nem féltem sosem a zátonyoktól, mert hittem, talán helyesen, hogy a hajótörésekből épülnek a legszilárdabb várak.
   A szerelmek úgy vonultak végig évtizedeimen, mint az évszakok váltakozása.
   Volt köztük perzselő nyári villámlás, amely hirtelen jött, mindent megvilágított, majd dörgő robajjal távozott, s csak egy ózonillatú emléket hagyott maga után.
   Volt, amelyik lassú, őszi esőként áztatta be lelkem, észrevétlenül válva részemmé, s táplálva gyökereimet.
   Minden ölelés egy kikötő volt, ahol megpihentem, s bár nem mindenütt dobtam horgonyt örökre, minden arcnak és minden suttogásnak helye van szívem térképén.
   Életem derekán pont félidőben érkezett, egy nyári estcsillagaként kislányom, aki azóta is beragyogja életem egét.
   Most, ennél a mérföldkőnél állva, a táj már nem vad és beláthatatlan, hanem aranyló és érett. A kalandok vadsága szelíd bölcsességgé finomult, a szerelmek tüze pedig egyenletes, melengető parázzsá lényegült át.
   Nem egy út végén vagyok, hanem egy magaslaton, ahonnan végre rálátok az egész megtett útra. A hegek bőrömön és lelkemen nem hibák, hanem nemes patinák. Ötven évnyi vihar és napsütés után már tudom, nem az a cél, hogy elkerüljem a hullámokat, hanem az, hogy tudjam, miként kell rajtuk önfeledten táncolni.

TM