Nézem a festményt,
nézem a képet.
Sorakoznak elém
ifjúkori emlékek.
Visszahívnak a Hanság
ölelő karjára,
hol a munka várt,
s a vidék csodavilága.
Hol friss szénát adott rét.
A szellő igaz történetet mesélt.
Hírtelen jött a felhő,
s dörrent az ég.
Boglyák sorakoztak sorba,
homlok verítékét ontotta a munka.
Nézem a festményt,
s hallom a madár dalát.
Látom a magasröptű pacsirtát.
Zengi az élet diadalát,
hogy élni öröm, élni szép.
Liliom nyílik a zsombék tetején.
Fogolycsalád röppent,
meg ne találd fészkét.
Ó, Hanság, hányszor jártam
úttalan útjaidon!
Hányszor törte a villa nyele kezem,
s a munka verítéke csorgott arcomon.
Édesapám hangját hallom:
„- A munka nemesít, kislányom!” -
Drága Édesapám, hányszor jutsz eszembe!
A Hanságot s munkát nem feledve.
A csodát sem, amit adott,
itt hordom a szívemben.
Mosonmagyaróvár, 2016. január 29.
TM