Mint tengerben, fürdök, szép szemed tükrében,
S néha elmerülök, mint bús hajótörött.
S néha ragyogok, mint csillagok az éjben,
Kik még remények e zordon világ fölött.
Mint vulkánban, égek, szép szemed tüzében,
Mely’, lobbanó lánggal, édesen felhevít.
És e lángok között – mint kohótűz –, szépen,
S olvadón, képlékeny lelkemmel egyesít.
Mint jégmezőn, dermedek, szép szemed fagyától,
S mint jégcsap, török szét, a földre hullva le…
S olvadok tüzétől… s tenger lesz az árból,
Morajló óceán… szívemnek búja, Te!
Rácz Endre ©
2016 12. 12. Szerep
