Nem voltak már árnyat adó gesztenyék,
augusztusi nap ontotta melegét,
szokott sétám róttam vasárnap délután,
az árnyék nélküli, most kopár főutcán.

Barátokat a sors más utakra vitte,
de azért kellemesen telik az este,
beültem egy zenés szórakozó helyre,
hol ritmust gyűjtöttem tánclépésre.

Lágy zene szólt, cigaretta parázslott,
asztalhoz engedtem egy ismert barátot,
a másik asztalnál kevés lett a szék,
átadtam kettőt, itt nem kellett a kellék.

Két hölgy ült a székekre, őket már láttam,
magasabbat felkértem, ismerkedjünk táncban,
tangót játszott a zongora, magamhoz húztam,
selymes arcára lágy csókot nyomtam.

Váratlanul érte, láttam a reakciót,
nem lökött el, de nem is kaptam opciót,
gondoltam ó kis csacska, majd haza kísértem,
tudtam csók nem lesz, randevút kértem.

Vázlatosan megismertem szomorú sorsát,
majd sokszor ízlelgettem csókos ajkát,
elvarázsolt csókja, bódító romantika,
ragaszkodása, hívogató mosolya.

Volt akkor minden, sok földi mennyország,
kulcsos szoba, átlépett erkölcsi normák,
az akkori világgal harcba szálltunk,
vállaltuk hogy esküvő előtt együtt háltunk.

Nem palota előszobája volt az nekünk,
az maga volt boldogság ahova léptünk,
igaz ősparadicsomi tanítómesterünk,
amire boldogan most is emlékezünk.

Idő alagútján nyomult az öregedés,
szaporodott nőtt a sok kétkedés,
szépség élményében köszön az alkonyat,
majd erre telepszik rá fájó gondolat.

-írta-Varga István-Barcs-2020.03.01.