Így szíjáccsal hulltak mondatok,
melyeknek végén rímeket faragok,
költő lettem, még mit mondhatok,
nyitott könyv, amit nem tagadhatok.

Írásaimmal így, lelkemet kitárom,
toll és papír lett majd a barátom,
természet és a szerelem a világom,
ám mindig szépre, és a jóra vágyom.

De a valós életnek, a bánat is társa,
így verseim néha esnek szomorúságba,
sokszor írott papírt, ha a könny áztatja,
mint a Napot is néha, felhő takarja.

Egy belső erő, szinte vezeti kezemet,
tombol vad vihar, aztán jön a kikelet,
szűkebb kis Honom, szépséges Somogy,
ide születtem, de majd ide is hervadok.

Varga István Barcs, 2017.