Szonett

Már fénnyel írok, mit a Naptól kaptam,
felhőkben lapozok, ha szélvész támad,
fogytán vagyok az égi vegytintának
sugárözönben, mégis megkopottan.

Olykor frissen, máskor lassan, fáradtan,
mint a lángok tépte berki madarak
a ködökből szövöm trillás jajomat,
a káosztól megóvva, védve magam.

Szorít, fojtogat láthatatlan köröm,
az árnyakat prizmámmal fénnyé töröm,
az öröm rózsaszín, és kék a remény.

Ki tárul a szívek labirintusa,
odakinn az összkép bármilyen kusza,
 tél után tavaszunk legyen csupa fény.

2019. 04. 08,