A téli erdő nem hallgat, csak visszatartja lélegzetét. A zúzmarás ágak fehér csipkekezekként nyúlnak az ég felé, mintha egy néma imádság szavai fagytak volna a levegőbe. Ebben a kristálytiszta mozdulatlanságban indul útjára az én szívem, egy apró, lüktető madárként, amely nem ismeri a fagy törvényeit.
   Nem szárnyakkal repül, hanem az emlékezet melegével. Úgy vág át a táj havas dombjain, mint egy vörös fonál a fehér vásznon, húzva maga után vágyódásaim láthatatlan szálait. A fák között a szél nem süvít, hanem halkan zenél a jéggé dermedt gallyakon, kísérve magányos zarándoklatom.
   A szívem egy vándorló parázs, amely nem engedi, hogy a jégpáncél rázáruljon a világra. Minden dobbanása egy halk repedés a tél kérgén.
   Vágyódom az elmúlt nyarakra és az eljövendő tavaszra.
A téli csend most egy nehéz, szürke függöny, mely könyörtelenül ereszkedett rám, s a tájra, elfojtva a föld lélegzetét. A zúzmarás ágak kísérteties ujjakkal kapaszkodnak a fagyott égboltba, mintha csak az elmúlt nyarak aranyporos emlékét próbálnák visszarángatni a mélybe. Szinte még érezem bőrömön a júliusi nap perzselő csókját, azt a folyékony borostyánt, amely akkoriban átitatta a délutánokat, és a tücskök lüktető dalát, ami úgy pendült fel a meleg esti levegőben, mint egy láthatatlan, élettel teli húr.
   Vágyaim közt hallom, ahogy a jégpáncél alatt már ott lüktet a türelem halk dobogása, a természet készülődése, mely szintén a közelgő tavasz első zöld sóhaja felé vágyódik. Várom azt a pillanatot, amikor a fény végre áttöri a tél rozsdás lakatját, és a patakok jégbörtönükből kiszabadulva újra fecsegni kezdenek a kavicsok felett. A lelkem egy apró, sötétben várakozó mag, mely már a kikelet selymes érintéséről álmodik, arról a puha ébredésről, amikor a világ újra színes selyembe öltözik, és a fagy szorítása végleg elolvad a remény melegében.

TM