Ők évente egyszer benéznek hozzám
felforgatják szerény otthonom portám
hűséggel periodikus szeszéllyel
napom káoszát összerakom éjjel
a Telem makacs olykor már kőkemény
végül megenyhül pipám fanyar füstjén
enged a fagyokból aztán felolvad
több fényt enged át kúszó napjaimnak
aztán mint egy garabonciás kamasz
betoppan ajtómon a szeles Tavasz
kicsit időzik gyorsan tova rohan
elteszem sálját jövőre boldogan
diófám alatt most épp a Nyár üdül
szívesen látom Őt mindig vendégül
illata bódító ölén virág terem
kitágul tőle fojtogató terem
ajka eper áttetsző selyem-bőre
szívem vendége minden év delére
a pőresége felett szemet hunyok
a fülembe pletykál egy kínzószúnyog
az Ősz előbb méla később nyugtalan
árkokat mélyít régi ráncaimban
halálról susog már nem nagyon zavar
hogy vastagabb rajtam a barna avar
csak jönnek és mennek el sem köszönnek
családtagok már nem csupán vendégek
helyet cserélnek már hű barátaim
ágyam sóhajuk ácsolta baldachin
tudják a néma magány hogy öregít
nagyon náluk hagyom lakom kulcsait
jöjjenek csak ha netán úton lennék
vagy ott maraszt a lét utáni nemlét.
2020. 07. 25.