Íze, színe, teste volt.
Ha kimondtad mindenki tudta,
hogy mi a mondanivalód.
A szó érték volt, tartalommal,
nem élt vissza a hatalommal.
Valamikor egyben volt.
Íze, színe, teste volt.
Azután valami történt.
A szót darálóba tették.
Darabjaira hullott szét.
Mást mondott nekem,
és neked is mást jelentett.
’s ki az eredetire emlékezett,
maradinak tekintették.
Pedig mi a szó? Lelkünk hangja, képe.
A látható gondolat fénye,
Anyanyelvünk kisgyermeke.
A magyarnak lelkéből született,
szívverésével, észjárásával neveltetett.
Egyre szépült, gazdagodott,
minden szónak íze, színe, teste volt.
Modern világ tönkretette,
Szavainkat elfeledte,
Jelentésük kilúgozta, megrabolta,
széjjelszedte, darálóba rakta.
Anyanyelvünk megcsúfolva.
A néplélek kirabolva.
Félő, késő lesz, mire eszmél,
a morzsákból soha többé
nem lesz kenyér.
