Szózat egy nyírfához
Mezei István
A nyírfa hallgat, néma a szózata,
tán Szibéria vagy Belorusszia,
volt az őshazája, ükapja tönkje,
most már a magány kavarog körötte,
már utolsóként hinti szét levelét
tanúsítva, az elmúlás lehet szép,
alatta arany, sárga avarszőnyeg,
haláltól terített pompás előleg,
ráncos, fehér kérge óvja a gyásztól,
pedig sokat tud mélységről, magányról,
nem zavarják pondrók, alantas férgek,
ellen áll a szélnek, a kemény télnek,
amikor a viskók füstöt pipálnak,
ő nyújt meleget e kopott hazának,
senki sem tudja, mit érez legbelül,
mire a lelke megfárad, megvénül,
mindig figyelmes, éjjel , nappal éber,
bár régi adós a magyar lakbérrel,
jönnek a telek, huszadik, századik,
törzse vastagabb, szíve meszesedik,
alszik a méh is, odút fúr a darázs,
övé a pillanat, az őszi varázs,
a célja, élni, akarni maradni,
itt ahol megérti bárki, mindenki
lénye, lényege szép allegória,
szózatom igaz, ágára glória.
2019. nov. 23.