Alig várom a délutánt, mikor belépek újra a kórház bejáratán. Határozott, nyújtott lépésekkel sietek, ismerve a járást. Mintha minden tizedmásodperc elvesztegetett idő számítana, mikor érkezek. A kórterem ajtaján belépve pillantom meg Jóskát, ülő helyzetben a magasított támlával, párnájával támasztott háttal. Észrevesz. Felcsillannak szemei, a fején nagy turbánszerű kötés alatt. Tényleg egészen más, mint legutóbb láttam. Az akkor pislákoló élet lángnyelv, most mintha lobogva égne. Boldogság jár át a látványtól. A kézszorítása is, ahogy kezet rázunk, erőteljesnek érzem.
- Hogy vagy,? -  kérdezem.
- Jobban most már, - válaszol.

Mesélni kezd. Hagyom, had beszéljen, figyelmesen hallgatom. A műtétről beszél, elmond mindent, ami az utóbbi napokban történt vele. Beszél, beszél, és én boldog vagyok. Tudom mi az, ami feloldotta benne azt megszokott, zárkózott hallgatag mivoltát. Az újjászületés, élni akarás. Mint barát kitüntetve érzem magamat, tudom másnak, nem mondaná el ezeket. Ez olyan, ráhangolódás szerű bevezetése volt annak, ami őt a legjobban érdekelte. Rá is tér.
- Na, veled, az az veletek mi van,mondd..?  Értem a célzást. Bella érdekli, és az hogyan boldogulok vele. Sorolni kezdem a történteket, úgy, időrendi sorrendben. Figyelmesen hallgat, nem vág közbe. Minden mondat, szó, betű, fontos számára érzem. Most kitérek a téglagyári kaland elmesélésére. Látom, fokozódik az érdeklődése, egyre izgatottabban, szinte felül, előre hajol! Most a csodával határos kiszabadulásomra térek ki, megjegyezve.

– Tudod, most fogom föl, milyen igaz, amit te magad mondtál egyszer, hogy a gépnek is van lelke! Soha nem hinném el, ha nem velem történt volna, hogy abból a gödörből ki lehet szabadulni! Meggyőződésem, erre csak Bella képes, és azt az erőt, ami ehhez kellett, belőled merítette, - fejezem be magam elé nézve! Jóskán meleg fuvallat borzongásként futott keresztül a mondottaktól. Elpirult, az a kemény határozott tekintete a hallottaktól ellágyult. Sokáig csend lett, mire megszólalt újra.
     - Elmondok neked valamit, amit eddig még senkinek sem mondtam el.  Volt egy nagyon jó barátom, ő volt talán az egyetlen, aki mindent tudott rólam.  Buszsofőrként dolgozott, tőle vettem át azt az autó iránti imádatot. Olyan volt, ha menet közben egy bogár a szélvédő üvegre kenődött, képes volt megállni, hogy letörölje! - emelte föl tekintetét.Elmosolyodtam. Kivárt kicsit, majd folytatta.
- Azt mondta. „Ha igazán szeretsz vezetni, bármilyen járművet vezetsz, a nőt lásd, szeresd, imádd benne! Mert olyan érzést, boldogságot, mit akkor érzel, csak a nő, kizárólag csak nő adhat, a férfi számára. Az országutat róva, csak ketten ti vagytok. Körülvesz, meleget ad, ha esik, nem ázol! Biztonságban vagy, megvéd az elemektől. Cserében neked törődnöd kell vele."
- Jól vésd az eszedbe te is, Ő mondta. "Hibázni lehet sokféle képen, de van amikor csak egyszer, és ezzel az egyel, elveszítesz mindent!"  
Ezt megjegyeztem én is, és ahogy az évek múltak, egyre jobban úgy éreztem, hatalmas igazság ez!

     Egyszer munkásokat szállított, tele volt busz.  Lassított, lehúzott az út szélére, majd lecsorgott az út menti árokba.  Nagyot billenve, éppen hogy nem borultak föl.

Mit csinálsz te hülye állat, üvöltötték az emberek! Mikor a busz megállt végre, szerencsére az ő lélekjelenlétének, vagy az utolsó pillanatig megőrzött tudatának köszönhetően,  nem sérült meg senki. Előre rohantak a vezető fülkéhez,  a kormányra hajolva találták. Mire a mentők kiérkeztek, már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Olyan erővel markolta a volánt, alig tudták az ujjait lefejteni róla. Soha nem felejtem el, amikor a temetésére a kollégák, és akik autóval voltak, felsorakozva vonultak. Kegyeletből, rá emlékezve nyomták a kürtöt.  Hátborzongató volt, de mégis fenséges az a hangzavar. Azóta is, ha kűrtől valaki, eszembe jut, megrázkódom.

Elgondolkoztam.
-  Szerethette őt Isten, folytatta gondolataiba mélyedve.  Sofőrnek ennél szebb utolsó utat nem adhatott.  Remélem, ott a mennyei járaton az angyalokat is ő fuvarozza, fejezte be a történetet.
-  Hát, veled azért vagyok így, sokszor őt juttatod eszembe! - ne haragudj érte.
Ránéztem.
– Megtisztelsz Jóska, köszönöm, erre büszke vagyok, - mosolyodtam el.
– Lehetsz, válaszolta.  Tudod, amikor először pillantottalak meg.  Láttam, te nem az a sofőr vagy, és leszel, mert még fiatal vagy.  Aki alig várja, hogy letegye a teherautóját, és már húz is hazafelé!  Bevallom, ekkor figyeltem föl rád először. Éreztem, Bella nálad, a legjobb kezekben lesz, - lendült bele újra.
- Nézd Jóska, válaszoltam. Lehet, igazad van!  Igyekszem, hogy ne okozzak csalódást neked, ezt megígérhetem, és még valamit! Kivártam pár másodpercet a hatás kedvéért. Amikor éreztem biztosan figyel, koncentrál arra amit mondok, folytattam.
Még nem térsz vissza, mert nagyon várom már! Addig Bella ......  Különben is, készen van az én gépem is, mosolyodtam el. Addig én vigyázok Bellára! -  nyögöm ki végre!
- Csak egy ember van, akinek hajlandó vagyok őt odaadni, azaz vissza. Az te vagy! - fejezem be.

Hosszasan néz rám,  nem szólt, csak bólintott egy igen mélyet.  Közben még beszélgettünk, lassan esteledni kezdett. Meglepetten tapasztaltam, ezzel a megközelíthetetlennek hitt, zárkózott emberrel még órákig el tudnék beszélgetni. Elköszöntünk.
 – Jóska!  Igyekezz  meggyógyulni, várunk tégedet vissza, minél hamarabb, - nyújtom felé a kezemet.
– Hát, ha rajtam múlik, válaszolta akár holnap!. - hosszasan szorítva jobb kezemet.