A napok teltével a kellemes illatozó május, forró nyári napokra váltott az időjárás. Sokszor a letekert ablak ellenére egy trikóban is majdnem megsültünk a hőségtől. Jóskát minden nap meglátogattam a kórházba, lassan de javult. Erősödött és egyre mozgékonyabb lett. Rendszeresen lekísért a kapuig, és még ott is beszélgettünk egy sort, mielőtt haza indultam. Végre bekövetkezett, amit már nagyon vártunk mindannyian. Haza engedték a kórházból. Egy péntek délután, mikor hamarabb véget ért a munka,  az utolsó fuvart teljesítve beálltam a szokott helyemre a telephelyen Bellával. A szokásos szertartás elvégzése után. (Leellenőriztem az autót mielőtt lezártam volna.) Magam sem tudom milyen megfontolásból, elmentem megnézni a saját autómat is, áttörölgettem azt is, közben dünnyögve; - azért te sem vagy elfeledve! Bella miatt pedig ne haragudj, de tudod a barátom, és az ígéret kötelez! - fejeztem be monológomat.  Az irodába indultam a papírokkal. Pont Marika könyvelte be az adatokat a menetlevélből a naplóba, amikor megjelent Jóska, az ajtót csendesen becsukva maga után.

- Jóska!  Maga az? - kiáltott fel a főnök meglepetésében.

Marika felugrott, és már csak azt láttam két karjával a nyakába kapaszkodva két nagy cuppanós puszit nyomott Jóska arcára, örömében.

– Végre, hogy ezt is megértük már! folytatta a főnök derűsen mosolyogva.

- Én sem bánom már, sóhajtott Jóska. Jövő héten el kell kezdenem egy rehabilitációs kezelést, utána vizsgálat, vizsgálat hátán. Egyelőre ennyit tudok magam is, - sorolta.

- Reméljük a legjobbakat, fűzöm hozzá, bekapcsolódva a beszélgetésbe.

- Mi újság nálatok? Hogy áll a cég? - érdeklődik a főnök felé fordulva.

- Nincs semmi különösebb, a szokásos. Talán annyi: Hiányzol már, - adja meg a választ a főnök!  Nem válaszol. A fejét leszegve néz maga elé. Kitalálom a gondolatát!

 – Főnök! Ha nincs ellene kifogása, Jóskával kicsit hátra mennénk a telephelyre: Egy kis szemlét tartanánk, fejezem be mosolyogva.

– Menjetek csak, válaszol derűsen. Várjatok!  A kulcsot ne hagyjátok itt! Nyújtja át, sokat sejtetően, - és nem nekem, Jóskának. Megilletődve veszi át, hosszasan nézi a markában, mielőtt zsebre tenné.

A telephelyre érve, Jóska csak áll. Nézi Bellát. Keze lassan mozdulva simogatni kezdi a motorháztetőt, mielőtt a kulcsot az ajtó zárjába illesztené. Most a tőle megszokott alapossággal körbejárja, mindent megnéz. Végig húzza az ujját a reflektor üvegbúráján, majd elismerően bólint.

- Le a kalappal előtted Feri, - mondja, s vállon vereget! Most az történik éppen, amit már ezerszer újra és újra átgondoltam már. Milyen lesz, amikor újra beül a volánhoz. Nos. Olyan sugárzó arccal, csillogó szemekkel, átszellemülten néz ki a szélvédőn keresztül maga elé.  Elfordítom a fejemet egy pillanatra, meghatódom. A beindult motor hangja térít vissza gondolataimból.

Rövideket nyom a gázpedálon. Az autó felbőg, majd halkulva visszaáll alapjáratba. Megnéz mindent belülről, Leellenőrzi a fényszórók jól vannak e beállítva. Leállítja a motort, kiszáll.

- Bellának nincs panasza rád, - mondja, miközben újra vállon vereget.

– Remélem,  azt is mondta  neked. Jó lenne, ha jönnél már minél hamarabb, válaszolok!

- Bizony jó lenne, - válaszol.

Együtt megyünk vissza az irodába. Elköszönünk. A portánál huzakodok elő az ötlettel.

– Most azt hiszem, én következem. Mit iszol, a találkozás örömére? - szegezem neki a kérdést.

– Ne haragudj, kérlek, csak egy üdítőt ihatok, gyógyszereket kell szednem, válaszol. A sarokba telepedünk le, az ablak melletti asztalhoz.

     Szeptember vége volt már, mikor Jóska újra munkába állt. Szerencsére semmi károsodás nem maradt vissza a műtét következtében. Igaz, a jogosítványt óvatosságból, évente orvosi alkalmassági igazolással újíthatta meg. Két vagy három évig vezethetett még. Amikor a régi benzines Csepeleket lecserélték diesel gépekre. Jóska nem volt hajlandó megválni az öreg, kopott szürke teherautójától. A főnök rendes volt vele. Az eltöltött évek fejében, a cégnél teljesített szolgálataiért, példamutató hozzá állásáért. Szinte ajándékba megkapta, nagy szerelmét, a Szürke Bellát. Maszek lett. Sokáig rótta még az országutakat nyugdíjasként is. A mi kapcsolatunkat életre szóló barátsággal pecsételte meg a sors. És amit tőle tanultam meg.

     "Szeresd az autódat, mert lelke van. Ha szereted, ragaszkodni fog hozzád. Olyan társad lesz, aki hűen szolgál. Soha el nem hagy, mint az az asszony, aki az oltárnál, egy életre szóló igent mond neked."

Vége.