Reggel felébredve, újra beindulnak gondolataim malomkövei. Őrlik a teendők gabonáját, darálják a sorrendet. Mit, mikor és hogyan. Hirtelen támad az ötlet, Mire beérkezem, az irodába, készen van a terv, tálalom.
- Ma kicsit később jövök. Van egy kis kitérőm, - azt kell lerendeznem.
- Jól van, rendben, - nyugtázza a főnök.
Átveszem a dokumentációkat, meghallgatom még az utasításokat, szóbeli kiegészítéseket, majd indulok az autóhoz. A szokásos ceremónia, majd beszállok, indulok, kigördülök a kapun a felemelt sorompó alatt. Odaintek, visszaköszönve Imre bácsinak. Bellácska újra nekilódul, falva a kilométereket. Az első megrendelt fuvar céljául megjelölt cím felé veszem az irányt. Még a rakodók felpakolnak, a vezetőfülkében megírom a menetlevelet, rögzítem az indulás időpontját. Van még időm az indulásig. Elmerülök a gondolataimban. Jóskán töprengek. Az utolsó megrendelés teljesítése után, a korház felé veszem az irányt.

Lassan hogy mindent lássak, elgurulok előtte, majd a körforgalomnál megfordulva, megszemlélem a másik oldalt is, hol tudok megállni a parkolóban a teherautóval. Szerencsém van. Nem messze a bejárattól megpillantom, ott lesz elég hely. Beállok, kicsit tolatva elfoglalom, pont elég, beférek még egy személyautó mellé. Sikerült, szerencsém van. Boldogan lépkedek a folyosón a korterem felé. A megszokott kép fogad. Jóska szinte ugyanabban a pózban ül, ahogy legutóbb hagytam. De az arca mintha töprengőbb lenne. Megpillantva engemet felelevenedik. A szokásos beszélgetés. A feszültség a tetőfokára hág bennem, amikor előrukkolok váratlanul a tervemmel.
– Mond, sétálni szoktál, tudsz, szabad, - kérdezem?
– Persze, - válaszol.
- Lekísérnél a portáig, -  teszem föl a következő kérdést.
A köntösét előveszi a szekrényből, magára teríti.
 - Vedd fel teljesen, -  mosolygok rá kissé titokzatosan.
Elindulunk a kijárat felé, egymás mellett lépkedve. Leérkezve pár lépéssel előre megyek.
– Uram,  - szólítom meg az idős portást, aki bent ül az asztalánál a telefon előtt.
- Ha nincs ellene kifogása, kicsit kilépnénk a kapu elé levegőzni. Ígérem, nem szökünk meg,  - fűzöm hozzá tréfásan.
Jóska kissé furcsán néz rám, nem érti?
A portás rám néz.
– Jó, menjenek, - egyezik bele.
Kilépve határozott lépésekkel elindulok. Jóska kissé bizonytalanul lépked utánam, majd megáll! Mozdulatlanná mered a hirtelen elé táruló látványtól! Csak áll és nézi! Nem szól. Odalép, ráteszi a kezét a motorháztetőre, simogatni kezdi.
– Drágaságom, - mondja halkan.
Szemem elhomályosodik a látványtól. Azt hiszem ezt a pillanatot elfeledni, soha nem fogom. Ez biztos egy életre rögződött bennem, Jóska arca, tekintete. Mellé lépek, a vállára teszem a kezem, a másik kezemmel előhalászom a kulcscsomót a zsebemből. A leghosszabb kulcs száránál fogva lógatom, lóbálva, elétartom. Átveszi, beilleszti a zárba, hallom, ahogy kattan. A kilincset lenyomva kinyitja az ajtót. A köntös uszályát kissé félrehajtva beül. Az indítókulcsot a helyére illesztve, beindítja a motort. Érezni a motor hangján még nem hűlt ki teljesen. Egyenletesen duruzsol, dohog.

Aprókat a gázpedálra lépve, túráztatja. Majd levéve a lábát a pedálról, hallgatja, ahogy a motor visszaáll az alapjáratba, s hangja újra egyenletesen halkulni kezd, majd szinte ércesen recseg újra. Belekapaszkodik a volánba, mozgatja mindkét irányba. Megnéz maga körül mindent, lenyitja a kesztyűtartót, oda is bepillant. Ott ül még egy kis ideig, mintha gondolkodna. Majd kiszáll, megáll mellettem az ajtót becsukva.
- Jól van Feri, Látom, törődsz Bellával, néz rám jelentőségteljesen. - Elmondott mindent nekem.  Csak annyit vettem észre, kicsit harap, túl harap. Holnap, ha beérkeztél, szólj Dani bácsinak, ő tudja, és állítani fog rajta, a többi, az rendben van,  - fejezi be mondanivalóját a tőle megszokott alapossággal.
Már a bejárat felé kísérem vissza, az ajtóban megállunk. Hosszasan elgondolkozik, mielőtt belépne és elköszönne.
- Műteni fognak Feri, nem egyszerű, és veszélyes műtét lesz, azt mondták. Mivel nincs olyan hozzátartozóm, családtagom, nekem kellett aláírnom a papírokat.
– És, mikor műtenek, - kérdezem?
- Holnap délelőtt, úgy 10 óra tájban kezdenek hozzá. Koponyaműtét lesz, és hosszú ideid fog tartani. Altatni fognak,  sokáig nem leszek a tudatomnál utána.  Azután fog elválni sikerült - e? Azon fog múlni, mennyi idő alatt leszek képes kitisztulni, és mennyire, - fejezi be.
Mintha letaglóztak volna szavaitól, olyan súllyal nehezedett rám amit mondott.
– A koponya CT kimutatta, tumorom van, az okozta a gyakori szédüléseket, rosszulléteket, fejfájást. Az is lehet, nem vezethetek tovább, folytatta, az ajtóhoz érkezve, megállva. Nekem nincs senkim, és hogy mi a legfontosabb, azt te is tudod most már, - fejezte be.
– Tudom,  ne félj, nem felejtettem el!
- Jönni fogok, ahogy tudok, - válaszoltam neki.
Kezet fogtunk,  elindult vissza a korterem felé. Nem kísértem tovább. Mielőtt a kilincset lenyomta volna, visszanézet egy pillanatra. Bellát kutatta, pásztázta tekintetével. Megtalálva, elmosolyodott kissé. Hosszat sóhajtva mondta ki.
-  Feri, - köszönöm.
Most fogtam föl, ráhibáztam a legtitkoltabb vágyára, hogy láthassa az ő Belláját.