Álljunk meg egy rövid szóra:
nem stimmel itt valami!
Ne üljünk föl döglött lóra –
be kéne már vallani:

lelkünk még a régi szittya,
hiába a századok.
Néhány vendég persze szidja:
ódon szagtól áthatott,

korszerűtlen hit az alja –
ázsiai porba írt,
ezer év vonása rajta,
nem látott az még papírt.

Nem értjük a politikát,
Európa idegen!
Nem a miénk ez a világ,
azért hagy úgy hidegen.

Magyarhonban választás lesz:
pártok között dúl a harc,
s néhány bérelt, hitvány vátesz
megmondja, hogy kit akarsz

a trónon látni – mintha tudná!
Zsibvásárba csalogat,
s már az orrod alá dugná
fecnijét: add voksodat.

Nem nekünk való e játék,
s nem is játék: vérre megy!
Ne adjuk tovább a málét:
legyünk sokból végre egy!

Emlékezzünk őseinkre:
vérszerződés köttetett
vezéreik közt, s e dicsre
erős vár épülhetett.

Nagy törökverőnk fiából
közakarat tett királyt –
fénye még most is világol:
mutatja a szent irányt.

Sosem volt a magyar pártos,
s ki pártütő, az nem magyar!
Szóból értett szkíta, pártus –
a széthúzás som: fanyar.

Birodalmak buktak rajtunk –
hírük, hamvuk sem maradt.
Mikor mind egyet akartunk,
és csak egy zászló alatt.

Már csak ezt muszáj kibírnunk:
a kígyó roppant erejét
most maga emészti. Titkunk
a türelem – ezer év

tapasztalása. Éberen
tereljük vékony jégre,
és ne érje most sérelem:
hűségünk lesz csalétke…

Mikor farkcsapása gyengül,
s mérge magát issza át –
adjuk a világnak rendül
szép magyar szívünk szavát!

2017.03.31.  Csorba Tibor