1956. október 23-án a hajnal még álmosan terítette szét szürke kendőjét Budapest felett, ám a város mélyén már ébredezett valami, amit sem falak, sem fegyverek, sem a félelem vasmarka nem tudott többé visszatartani. A történelem toronyórájának harangja megkondult, s Magyarország szívében egy új dobbanás rázta fel a csendet.
   Az utcákon először csak néhány fiatal lépése koppant, aztán egyre többen indultak útnak, mint amikor a hegyek közt megbúvó patakok összefognak, s végül megállíthatatlan folyóvá duzzadnak. Egyetemisták, munkások, tanárok s egyszerű, névtelen hősök hömpölyögtek az utakon. Nem aranyat kerestek, nem dicsőséget, csupán azt a ritka, tiszta kincset, amelyet úgy hívnak: Szabadság.
   A zászlók felrepültek a magasba, mint a hosszú fogság után szabadon engedett madarak. A piros, a fehér és a zöld színek a szélben úgy lobogtak, mintha maga a nemzet öltötte volna magára ünnepi köntösét. A kivágott közepű zászló pedig nem pusztán egy jelkép volt, egy sebhelyes, mégis büszke szív, amelyből eltávolították az idegen hatalom bélyegét, hogy újra magyar szív dobbanhasson benne.
   A tömeg hangja először halk morajként gördült végig a városon, majd orkánná erősödött. A jelszavak úgy szálltak az ég felé, mint a földbe zárt igazság kiszabadult lángjai. Minden kiáltás egy munkás kalapácsának ütése volt a zsarnokság rozsdás kapujának rozoga pántjaira. Az emberek szemében különös fény gyúlt, a remény apró csillaga, amelyet hosszú esztendők sötétsége sem tudott kioltani.
   A Duna méltóságteljesen folytatta útját, mintha őrizné a nemzet könnyeit s álmait. Hullámai között visszatükröződött a város, s a hidak, akár hatalmas kőből faragott karok, összekötötték a folyó két partját. Aznap azonban nem csupán Budát és Pestet kapcsolták össze, egy egész nép szívét fűzték egyetlen, elszakíthatatlan lánccá.
   A Parlament előtt az emberáradat tengerré szélesedett. A magasba emelkedő kezek erdőként hullámoztak, a hangok pedig úgy csaptak föl, mint a vihar előtti ég villámai. Mindenki tudta, hogy a félelem még ott ólálkodik az utcák árnyékában, akár egy fekete farkas, de ezen a napon az emberek már nem akartak tovább lehajtott fejjel élni. Megtanulták, hogy a hallgatás néma börtön, a kimondott igazság pedig egy kulcs, amely képes felnyitni a legnehezebb ajtókat is.
   Ám a szabadság hajnalának fénye nem jelentette azt, hogy az éjszaka azonnal meghátrál. A remény mellé lassan odaszegődött a veszély, a bátorság mellé a bizonytalanság.
   A város felett gyülekező sötét fellegek már egy közelgő vihar árnyékát vetítették a háztetőkre. Mégis, a magyar nép szívében fellobbant lángot azon a napon sem a fenyegetés, sem a fegyverek hideg csillogása nem tudta elnémítani.
   Október 23-a nem egyszerű dátum lett a naptár lapjain. Seb lett a történelem testén, de ugyanakkor csillag is az emlékezet egén. Emlékeztető arra, hogy egy kis nemzet is képes óriássá nőni, ha a szabadság iránti vágy egyszerre dobban minden szívben.
   Ezen a napon Magyarország nem csupán az utcákon vonult fel, kilépett a félelem árnyékából, s megmutatta a világnak lelkét. A magyar szó kardként hasította a csendet, a zászlók szárnyakként emelkedtek a magasba, az összefogás pedig híddá vált ember és ember között.
   S bár az idő azóta sokszor új ruhát öltött, október huszonharmadikának lángja ma is itt él bennünk. Itt pislákol az emlékezés gyertyájában, itt ragyog a zászló színében, és itt dobban minden olyan szívben, amely tudja, hogy a szabadság csodás ajándék, de egy őrizendő örökség is.
   Akkor, 1956. október 23-án egy nemzet szíve kapott szárnyra, s bár a történelem viharai megtépázták tollait, a szabadság utáni vágyát soha nem tudják végleg elvenni tőle.

TM