Homokos tengerparton magára hagyottan,
női szalmakalap hever megalázottan,
karimáján a virágok még nem fakultak,
talán nem tanúja egy szomorú sorsnak.

Boldogságtól kacagva futott a parton,
vagy ott van azon a távolodó fregatton,
a szerelemtől már nem érezte hiányát,
úgy hagyta el a boldogság egy tanúját.

Szőke haját szabadon szabdalja a szél,
őszinte mosolya sem nagyobb a szépségnél,
szája szegleténél ott a két kis gödröcske,
két szép piros arca párnázott gömböcske.

Fövenyen szél dobálja a hölgynek kalapját,
míg valamerre járja, rejtélyes kalandját, 
lába nyomát még itt-ott a homokba hagyta,
a kapott kedves bókokat mind kikacagta.

Zúg a tenger itt sosincs teljes szélcsend,
víz nyaldosta parton, minden olyan szétkent,
fülembe cseng egy hang, Évi gyere fussál,
mielőtt még valaki által elcsábulnál.

-írta-Varga István-Barcs-2019.08.16.