Egy kunyhónak az árnyékos felén,
pihen a test, a vénülő remény,
elszállt ifjúsága, mint a felhő,
kalap fején mint edényen fedő.
Bugylibicska kezében, szalonnázik,
míg gondolata szanaszét cikázik,
nap égette arcán idő lovagolt,
dús bajsza alatt, a szó most lapult.
Komótosan rágta a finom szalonnát,
hozzá néha karitott kis hagymát,
nyugalom most úr, ezen a vidéken,
úgy mint lelkében, erős hitében.
Fent a magasban, rétisas köröz,
éhsége zsákmányszerzésre ösztönöz,
ám horizonton felhők tornyosulnak,
előszele érződik viharnak.
Gond nem nyomasztja, küzdött már sokat,
kudarcokat megélt, felejtett álmokat,
gazdálkodás motiválta napjait,
este nyakán érezte gyermekkarjait.
-írta-Varga István-Barcs-2020.07.09.
