Gyermekkoromban sok időt töltöttem a nagymamámmal, szinte ő nevelt fel. Egy szép hosszú gangos parasztházban lakott, nagy első és hátsó udvarral, hatalmas kerttel, mindig sok volt a teendő a háznál, de ez akkoriban mindenhol így volt. A takaros házikónak volt első szobája, középső és a tiszta szoba, hátul a kis konyha, ahol mindig nagyon finom étel készült, mellette a kis fürdőszoba, amiben egy fatüzelésű bojler állt, mindezt összekötötte egy szép hosszú folyosó. A folyosó végén volt a hátsó kijárat, balra a pincelejáró, rettegtem lemenni krumpliért és répáért, de ez mindig rám maradt... a pince után következett a kamra és a padlásfeljáró, itt sosem unatkoztunk.
   Nyáron a mami sosem a bojler alá gyújtott, mikor fürdéshez készült, hanem az udvar felől nyíló katlanba, onnan merte ki magának a mosdóvizet, mert hát csak a főbb részeit akarta lemosni.

   Be is cipeltük a lavórnyi vizet a folyosóra. Mamika lemosdott, majd mikor végzett a felöltözéssel, felkapta a lavórt, hogy kiöntse azt az udvarra.         Míg épp csak kimondtam, hogy a szaaa.....ppan!

   Addigra mamikám rá is lépett a metlakin felejtett szappanra, a vízzel telt edényt közben jó magasra hajítva hatalmasat esett, miközben a piszkos víz visszacsapódott a szépen megszáradt tiszta asszonykára. Rohantam oda hozzá, hogy felsegítsem, a szám sarkát harapdálva, hiszen Chaplin is megirigyelte volna ezt a mutatványt... De Ő csak ennyit mondott:

- Nincs semmi bajom! Nyugodtan nevethetsz, hiszen kiterültem egy pillanat alatt, mint egy béka!

   Megkönnyebbülve, hogy nem esett baja, és hogy nem vagyok illetlen, egymás nyakába borulva akkorát nevettünk, hogy folyt a könnyünk!