Figyeljetek reám, valamit mesélek.
Ne higgyétek el… bár igazat beszélek:
Élt egy ifjú leány, s élt egy ifjú legény…
Ám az egyik gazdag, és a másik szegény.
A leány az ifjút mennyekig emelte,
Méztől édes bűbáj volt csókja, szerelme:
Elhitte a legény… s mért ne hitte volna?
Hitte életének boldogság a sorja.
Ám egy nap a leány tőrt döfött szívébe,
S kacagott a legény könnyes két szemébe,
Amelyből a könny folyt áradón, patakba’…
Életét az ifjú nagy bússágnak adta.
Nem tudta a leányt többé már feledni…
Nem tudott az szívből, igazán szeretni…
Így lett hát belőle szavak szeretője…
Így lett a magyarnak bús-dalú költője…
Rácz Endre ©
2016 02. 28. Szerep
