Zúg az erdő, sírnak a fák,
vihar tombol, ágak törnek,
szél rohan át a világon,
véget vet a békés csöndnek.

Honnét indult ez a vihar,
miért lett vad szörnyeteg,
elmesélem kis versemben,
hát akkor figyeljetek.

Magas hegyek kis zugában,
megrezdült a levegő,
hógolyóval játszadozni,
pajkos szellő jött elő.

Gurította, formálgatta,
míg egyszer oly nagyra nőtt,
szélnek kellett szaladnia,
segítse a kis szellőt.

Óriási lavinával,
zúdult le a hegyoldal,
fák hajoltak, sziklák dőltek,
hatalmas nagy robajjal.

Mikor végre megpihent,
csend borult a völgyre,
és az egész nyugodt tájat,
hóval be is fedte.

Tovább szaladt a sivatagba,
porfelhőt kergetni,
finom homok takaróval,
városokat temetni.

Erős szél lett a kis szellő,
lerohant a tópartra,
hullámokkal a parti kövek,
csipkés szélét csapkodta.

Vitorlások borultak fel,
eltörtek az árbócok,
menekültek, kapaszkodtak,
a megrémült hajósok.

Így került át az erdőbe,
fát tördelni, s ágakat,
jókedvében elpusztított,
mindent ami csak akadt.

Egyszer aztán elgyengült,
elfogyott a jókedve,
fuvallat lett erdő mélyén,
gyenge szellő zizegve.

Belebújt egy rég elhagyott,
mókus odú mélyére,
ott várja, hogy vissza jöjjön,
hatalmas nagy ereje.

Apró szellő megtanulta,
hogy a játék oly nehéz,
kicsi kezdet, kis mozdulat,
óriás lesz a veszély.

Így vigyázza könnyű álmát,
szíve súgja merre menjen,
hogy a szellő dallamából,
nagy vihar ne kerekedjen.